Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TE VAGY A LEGÉNY...hallgatható zenével 1908-ból, s regénnyel

2012.08.10

Tyukodi pajtás

2/4



 

 

Te vagy a legény, Tyukodi pajtás,
Nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs,
Teremjen hát országunkban jó bor, áldomás,
Nem egy fillér, de két tallér kell ide pajtás!

Szegénylegénynek olcsó a vére,
Két-három fillér egy napra bére.
Azt sem tudja elkölteni, mégis végtére
Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

Bort kupámba, bort, embert a gátra,
Tyukodi pajtás, induljunk rája,
Verjük által a labancot az másvilágra,
Úgy ad Isten békességet édes hazánkra.

 

http://gramofon.nava.hu/302546438/te_vagy_a_legeny_tyukodi_pajtas

 

 

  

Jankovich Ferenc - Tyukodi pajtás


 

ELSÕ FEJEZET

FÉLRE TÕLEM, BÚBÁNAT!

Teremjen hát országunkban jó bor áldomás, nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás!

Kunszék, anno Domini 1709. die 4-15. Januani

Azzal kezdem a históriát, hogy nevem - még ez köllött nekem!Tyukodi Mátyás; rólam szerezték vót a dalt: Te vagy a legény, Tjukodi pajtás. . . Mindenki ösmeri. Egyedül a pápisták nem kedvelik -- mi tagadás, nem is pápista labancoknak való, hanem inkább az ilyen magamfajta kurucok szájába ... Be sokszor is énekeltük a szegény fölkelt ország minden részeiben -- egykori szabadlegények, Thököly farkasai, Rákóczi talpasai, országjáró szilaj kóborlók --, mikor, napszállta után, megpihenve erdõn, mezõn, táborokban, égig lobogó tüzek mellett ültünk körös-körben. Nem is olyan megvetni való múlatás volt. Nyárson forgott az ökör, csapra álltak a hordók, együtt szikrázott a jókedv és a csillagok milliomja az égen, összekavarodva a máglyatüzek föl-fölszálló sziporkáival. Volt úgy, húsz-egynéhányan fújtuk, .de megtörtént, hogy egyszerre száz meg ezer torokbul zengett a dal. Elhangzott  messzire, Erdélybõl a Felvidékre, onnan le a Kisalföldre, Nagyalföldre, Dunántúlra -- itt a Kunságban is gyakran megdobogtak rá a szívek . .. Büszke is voltam rá, de ma már -- isten tudja! -- inkább befognám a fülem, ha hallom: úgy érzem, mintha csúfolnának .. . Mert mi az, hogy te vagy a legény? Miféle legény? Hogy én vagyok az?... Jó pajtások, egyet mondok: volni inkább voltam, mint vagyok. És ha voltam, miért voltam az? Eh, jobb errõl ma már nem beszélni, veszett ügy az egész!... Ha végigmustrálom magam, ha újra-újra megjártatom öregedõ szemeimet az én megkopott valómon, híg gúnyámon, egyetlen pár csizmámon, melyrõl rég leoldoztam a sokszor megpöngetett, hetyke farkú sarkantyút, a sárgarézbõl valót (azóta zöldre föstötte a rozsda) -- hát nevetnem kell magamon... Hej, te rongyos-fótos kuruc! Érdemes volt annyit küzdened? Huszonnégy éves korod óta negyvenhárom éves korodig ?! Hová lett a régi huj, huj, hajrá? Te voltál az a dali legény, csakugyan te voltál a Tyukodi pajtás?! Egy szerencsém, hogy a ládában megtaláltam boldogult jó atyámuram viselõ ruháit (csoda, hogy nem lopták el azt is!), meg hogy a termetünk is egyezõ (nemhiába hajtogatják oly sûrûn, hogy kiköpött apám fia vagyok): így legalább van mit magamra szednem. Hanem ezek a gonosz pápisták a házban, akik a rokonság örve alatt megszállták a Tyukodi-kúriát, mert míg oda voltam, holt híremet költötték, még ezeket a hitvány göncöket is görbe szemmel nézik. Kapzsik, fukarok. Nem is kunszékiek ezek: valahonnéd Ruténiából vagy mi a fenébõl keveredtek ide õseik ... Még egy szobát se adtak, mikor hazajöttem a lóval és a kardommal: egy nyomorult lyukat ajánlottak föl, egy odút, a távolból érkezettnek, aki annyi év múlván, megtépve és megcsalatva, a csaták forgatagából tértem vissza a szülõi házba. - Igen? Szoba kellene? Nincs nekünk szabad szobánk -- kezdte rá a sopánkodást az öreg atyafi. Úgy nézett rám, mint egy hízott egér, mely két lábon áll, összetett mellsõ tagokkal. - Az egyik szobában Ráfel vöm lakik, együtt a Zsófika lányommal... mert te még nem is tudsz róla, Máté, azóta a Zsófika is felnõtt, és férjhez ment; a másik szobában a kis Milike, a leánygyermekük lakik, az én tízéves kis unokám; a harmadikban a Marci fiam, aki szintén megnõsült, és  gyerekek vannak, sõt itt az anyós is; a negyedikben én... sajnos, már csak egymagám, mert tavaly nyáron meghalt szegény Zsófia nénéd, az én drága, hû, szerelmetes asszonyom - szipogta el-elcsukló hangon, ökle bütykeivel kaparászva a szemgödrei körül, hogy úgy lássék, mintha sírna. - De van ott még egy ötödik szoba is, egész belül, az, amelyik délszakra néz! - feszegettem a kérdést, mert bosszantott a lelketlen „rokoni" fogadtatás. - Ó Máté, hiszen az a vendégszoba! - mosolygott elhárítólag. – Most is lakik benne egy kedves látogatónk, aki szintén messzirõl, Ruténföldrõl érkezett. - Az a fontos, hogy megfizessen kelmédnek! Legalább hozott sok pénzt? Fizet? - csaptam vissza az ájtatoskodóra. - Fizetni fizet... Rendes, magyar érzés ember. S úgy mért végig tetõtõl talpig, mintha engem nem tartana annak. Várj csak, várj csak, vén zsugori, kupori, császárpárti pápista! - Hát szóval még egy szobát sem adnak kegyelmetek atyám házában?! - Van itt hely, adunk. Adunk szívesen. Ha számunkra a helyzet nem is valami elõnyös. Hadd mondjam meg, uramöcsém: jobb neked, ha szépen meghúzod magad, és egyelõre nem mutatkozol a községben, mert itt most elég kurucellenes a hangulat. De ne félj, majd én segítek rajtad; úgy elduglak a házban, hogy nem szúrsz szemet senkinek. Még a szomszédoknak se... Beteszünk egy fekvõhelyet a fáspincébe, és ott nyugodtan megbújhatsz. Nem fog zavarni a világon senki. Vagy ha néked jobban megfelel, van egy szobaféle hátul, jól eldugva, fönt a padláson, ahol a ruhát szoktuk szárogatni télen vagy rossz idõben. Még ott lesz a legjobb helyed! Megszemléltem a fáspincét. Egérszagú, dohos, hideg, és ráadásul nyirkos, még egy bujdosónak is barátságtalan. Már akkor inkább a száraz hideget választottam. Igy történt, hogy - uram isten! - padláson van a szállásom. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz hely: nyáron híves lesz, télen se nagyon hideg, mert a ház hátulja nádfödeles, nem zséndeles, van a tetejében egy behavazott gólyafészek is. Alvóhelyem egy zizegõ szalmazsák. Elhatároztam, hogy havonkint friss zsúppal tömöm majd meg; van asztalom is, egy százéves, kizsuppolt karosszékkel, amely  teli van cafrangokkal. Az asztalon kalamáris, benne zöldes szín téntalé, magam gyártottam tölgyfagubacsból, és mellette kisebbnagyobb tollak, azok is a saját készítményeim, a szomszéd lúdjainak a szárnyából valók; elõttem egy rakás árkus papiros, sárgás színû, mert régi, idejétmúlt bírósági ítéletek vannak a hátulján - végül jobbról kézre áll a kupa és a korsó, amelybe mindig kerül bor. (Majd mindjárt elmesélem, mi módon; remélem, nem az a korsó, amelyikrõl mondani szokás: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik...) Bármi történjék körülöttem, nyugodt vagyok. Itt vár engem asztalom enyhe: a könyv, a papír, a toll s alattam egy nyekergõ, öreg karosszék, akár mint a gondok, a gondolat trónja... Visszatérve a legénységre, személyemrõl még csak annyit, hogy én ugyan Kunszéken születtem, de nem vagyok színkun, csak anyám volt az; apai ágon õseim valamikor Szatmárból származtak át, ahol övék volt a ma is meglévõ Tyúkod falva és uradalma. A vitézlõ nagy erdélyi fejedelem, Thököly Imre választott legénye; Bercsényi Miklós sárosi fõispán generális urunk lovas vitéze; a néhai hõs Bezerédj Imre szintén elsõ legénye: sok év során sok csatában megfordultam, szégyent soha nem vallottam, kardomat a labancokon gyakorta megköszörültem, s mai napig becsülettel megõriztem. (Atyám ládájában található, mindenféle lomok alján, a sarkantyúkkal együtt.) Nem az a bajom, hogy itt kell senyvednem egy majdnem idegenné vált városban és házban: hanem hogy már nem hadakozhatom. Bánt, hogy ki kellett állnom a vitézi sorbul, a katonáskodásbul, amit én az összes nyomorúságokkal együtt húsz év során annyira megszoktam! Ha meggondolom: a szabadságért való harc, a hadakozás tette ki eddigi egész életemet -- s ihol, mire jutott állapotom! Bezerédj „árulása" és vérpadon való vesztése után nekem is le kölletett tennem a hadakozásról, mert egy „árulónak" voltam elsõ legénye: így a mindig ott áskáló ellenerõk (Károlyi és köre) más szóval a mai „kiskirályok", a mi szent ügyünk buktatói, engem is árulónak bélyegeztek. Strázsamesteri rangomtól megfosztottak, kitagadtak legjobb kenyeres pajtásaim közül. Vezéremet mindig szerettem. Sok szép csatákban vettem részt mellette, de -- eszküszöm az Istenre! -- semmit se tudtam az kegyelme háttérben viselt dolgairól. Még annyit se, mint egy kóron  élõ, tábori szamár. Mi csak a harci parancsolatot vártuk, hogy végrehajtsuk: soha nem vágytunk bekukkantani az kegyelme magasabb, vezérlõ terveibe. Ez különben mindenhol így van. Beismerem, hogy szamár voltam -- amiben csak az vigasztal: barátaim, nincsen ember a hazában, aki életében legalább egyszer ne lett volna szamár. Ebben a ribanc labanc világban, jó pajtások, ez már így dukál... Jobb, ha behúzzuk a fülünk-farkunk -- beszélni ezüst, hallgatni arany... Igen ám, ha olyan könnyen menne! De mi nem olyan legények vagyunk - más fából vagyunk kifaragva... Legyen ezer baj, akkor is azt mondjuk: félre tõlem, búbánat! Dicsõség a nagy Fejedelemnek, igaz szívbõl kívánom, vezérelje az Ég gyõzelemre fegyverét. Kár, hogy jómagam már abban nem hiszek. Nemcsak hogy jómagam, velem együtt még sokan, akik szanaszét szóródtunk a világban: mindenünkbõl kiforgatott, tarisznyás kódisokká züllöttünk, szégyenszemre mások könyörületébõl élünk. Szabadlegényekbõl szegénylegényekké lettünk. Kiábrándultunk, és hitetlenek vagyunk: mert a hosszú idõ alatt, míg hittünk fegyvereink gyõzelmében, kimondhatatlan sokat kellett tapasztalnunk a közönséges életben, sok tekintetben talán többet, mint a mi vezérlõ tisztjeink vagy maga a nagyságos Fejedelem... És most itt vagyunk, jégen maradtunk valamennyien; sírunk-rívunk, vonyítunk, mint a farkasok a holdvilágban, mikor látnunk kell vesztünket és a széttépett ország pusztulását... Kérdem: miképpen is törõdhetnénk mi ebbe bele? Soha! Soha! Inkább fölkelünk mindhalálig, újra-újra, de a jussunktól nem tágítunk! Huszonnégy éves voltam, mikor itt hagytam özvegy atyámat -- s negyvenharmadikat tiprom, mire visszarendelt a sors a régi szülõházba. Ami állítólag már nem is enyém! (No, de ennek majd utánanézünk, csak egy kicsit jobbra forduljon a világ!) Összecsikordul a fogam, mégis hálát adok a jótevõ mennybéli Magasságosnak, hogy hiánytalanul megvannak a csontjaim, hogy a bõrömben vagyok (ha nem is ép, megtarkított, tódott-fódott mundéromban), hogy nem nyúztak meg teljesen, s hogy egyáltalán élek. Irhámat, miképp testi térképem mutatja, alaposan meglyuggatták, kipitykézték a hadakozás és a bujdoklások viszontagságai: korrajznak is beillenék, ha egyebet se jegyeznék föl,  csak sebhelyeim történetét -- de errõl még gondolkodom... Kaptam sebet mindjárt a légkezdetén, Zernyestnél, mikor teljesítve atyám akaratát, útra keltem, és találkoztam a fejedelemmel, és életemben elõször voltam csatában... De hogy idõ elõtt el ne lõjem a puskaport: elmondom útnak indulásom történetét. Azért, hogy körülvesz a harci múlt, mert én vagyok a Tyukodi pajtás, és hogy merõben másként alakult életem, mint ahogy eleve elgondoltuk: nem vagyok tanulatlan ember. El se hinnétek, barátaim, hogy eredetileg nem is készültem katonának. Hosszú éveken át koptattam a padot a Kunszék városi premontrei rendház ma is látható iskolájában, a fehér atyákéban, ahol sok jó, hasznos tudnivalókra tanítják a kun fiákat: az elemi ismeretektõl kezdve fokról fokra, a különb-különb, magasabb tudományokig. A premontreieké a leghíresebb iskola messze környéken. Atyám magas tisztséget viselt: pallosjoggal rendelkezõ fõbírája volt a városnak; eredetileg fiskusnak szánt, majd idõvel a Kiskunság kapitányának szeretett volna megtétetni. A fõkapitányság székhelye ugyanis Kunszék. Itt tehát a fõkapitányság nemcsak fiskusi, katonai rangot is jelent. Miképpen az én jó vitéztársaim, az ízig-vérig kiskun Csínom Palkó nótájában is kimondatik: Szabad nekünk, jó katonák, Tisza --Duna közi: ellenségnek, mert nincs köztünk, sehol semmi közi... Nincs, mert e terület lakossága szabad, független. Vonatkozik ez az egész kun földre, a Nagykunságra és a Jászságra is. Igy talán már érthetõbb, mit képvisel hatalmilag a kunszéki fõkapitányság. Ez alá tartoznak a kiskunsági kapitányságok. Minden ügyes-bajos dolgokban itt mondják ki a legmagasabb ítételet -- ami igencsak fõ-fõ rangot biztosított volna számomra. Innen már csak egyenest a királyhelyettes országnádorhoz vagy magához a királyhoz lehet föllebbezni. Mivel pedig a kunok õsi jusson önkormányzattal rendelkeznek, s ez az autonómia szabadságjogokat biztosít számukra: a nádor vagy a király rendszerint a kunszéki fõkapitányságnak ad igazat azzal, hogy az ítéletet helybenhagyja.  Õsi szokás, mert ennek fejében viszont - örök elkötelezettséggel mi vagyunk az állandó és ingyen lovashadai a mindenkori királynak. Jön a parancs, mire a kun - mind, aki csak fegyverfogható bármely pillanatban nyergelni kész. Hozza a futár a lobogó kék harci zászlót, meglengeti faluról falura és határról határra: nyomban megáll minden munka, az arató leteszi a kaszát, a kapáló a kapát, ki-ki siet haza nyeregbe szállni és gyülekezni. „Lóra! Lóra!" Kinek-kinek egy paripa, egy vezeték ló kiállítása és a teljes fegyverzet és ellátás a kun községeket terheli - de csak addig, míg a Kunság határain túl nem jut a sereg. Azon túl már a nádor vagy a király tartozik gondoskodni az ellátásról -- de megint csak addig, míg az ország határain túl nem léptünk. Gyorsan mozgó könny lovasság, a hadban mindenütt elöl járók vagyunk, és mivel mi sem élhetünk a levegõbõl, szabad a rablás akármerre, amerre visz a hadvonulás: nem kerül pénzébe a királynak se a kun vitéz, se a ló... A királynak se jön rosszul - nekünk is jó. Ez az egyezség a királysággal a kunok megtelepülése után, még az árpádi idõkben köttetett, ezüstbullával megpöcsételtetett, s mind a mai napig érvényben van. Közös ügy, mert így kívánja a haza érdeke, a közérdek, mit Mátyás király a Res Publica szóval szokott kifejezni, az akkori „kiskirályok" ellen hozott ítéleteiben. Nem is volt rossz atyám elképzelése, mikor iskolába adott, mert függetlenül attól, hogy megtanultam a görög-latin tudományokat és mellette több idegen nyelvet: én lehettem volna a tágas szép környéken a legelsõ kunsági fi, kinek nem parancsol senki. De Isten látja lelkemet, azért nem bánom, hogy másképp történt... Ebben különben valamennyi kun egyforma: minden kunsági fi úgy képzeli magáról, hogy neki nem parancsol senki. Innét a sok vetélkedés, bicskázás és fejbetörés, amiben még a lakodalmak ünnepe sem képez kivételt, de mentségünkre legyen mondva: hasonlómód vetélkedik egymással a kun a lóháti vitézségben, a csatákon való elsõségért is. Sok mulatságos -- és még kunul is cifra -- esetet tudnék elõadni, melyekrõl minden tisztes alkalommal, mikor a városfõk összejönnek, egymás közt vígan szoktak beszélgetni. Atyám, a városi tanács tagja, kiskoromtól fogva elvitt magával az ilyen díszes alkalmakra. Kell-e mondanom, hogy a vége - úgy éjféltájban -- rendszerint az volt, hogy a kunfõk berúgtak, és hajba kaptak, és a vita hevében jól  összelökdösték és -püfölték egymást (ilyenkor szépen kézen fogott és hazahozott atyám: nem vártuk meg, míg repülni kezdenek a székek). S istenem uram, nem d lt össze a világ: másnap megint csak úgy volt minden, mintha nem történt volna semmi. Mit is érne az élet egy kis heves eszmecsere - egy kis jó verekedés nélkül? Atyám elfogulatlan, tárgyilagos ítélet , igazságtisztelõ ember volt. Jó hazafi, kit méltán háborított fel az õsi ország szemmel látható erõszakos pusztítása, s jellemzõ: annak ellenére, hogy a premontreiek templomába járt, azokkal az üldözött protestánsokkal tudott igazán együtt érezni, kiket vallásuk miatt országszerte kergettek, t zzelvassal üldöztek. Mindenükbõl kiforgatták õket, sok helyütt még a nehéz áldozatokkal létrehozott templomaikat is kifosztották és lerombolták a bécsi császárság hengergõ hadai. Évek során át mindennapos volt házunkban a csaták, harcok, gyõzelmek és vereségek, a Thököly körüli események izgalmas megvitatása; Kollonich érsek, a vérivó Caraffa és a bécsi Ház szüntelen kárhoztatása. Amióta eszemet tudom, ebben nõttem fel. Egyszer elérkezett a nap, mikor atyám fennszóval fordult felém; tetõfokán volt a végsõ felháborodásnak. Huszárcsizmát készíttetett a csizmaziával, magyar ruhát szabatott, ezüstgombokkal, piros zsinórral, a protestáns falubeli magyar szabónál; harci paripát állíttatott, adott fegyvert, és huszonöt tallért téve tarsolyomba, útra bocsátott, mondván: - Te tudod a legjobban, mire neveltelek, mit áldoztam érted, míg kitaníttattalak a tudományokra. De most azt kell mondanom, ezt mi nem t rhetjük tovább, amit rajtunk véghez visznek: fiam, felnõtt ember vagy már, megértél a katonaságra! Siess Erdélybe, csatlakozz a fölkelõkhöz, ezt parancsolja a kun becsület, a haza érdeke. A jelszó csak egy: Éljen a szabadság! Kérlek, ne hozz szégyent a Tyukodinemzetre, de ahol az igazságért és a nemzet törvényeiért harcolni kell, ott mindig te légy a legelsõ! Ezt a levelet pedig, amiképpen címezve van, vidd el, és add át Thököly Imre fejedelem õnagysága kezébe... Megírtam benne, hogy én már öreg vagyok, de van egy fiam, utolsó hajtás a Tyukodi-nemzetben, akit nem szánok a Mars mezejére elküldeni... Kérem tet, fogadjon el maga mellé, vezérelje diadalra a magyarok igazságát a német pusztítókkal szemben!  Nem volt nehéz a megválás; anyám sírján kívül nem kötött ide úgyszólván semmi. Még talán egy komolyabb szerelem sem, mert akkoron minden szemrevaló lyánynak egyformán tettem a szépet. Egyetlenegy lett volna a leányasszonykák között, aki igazán tetszett volna nekem: Õszy Krisztina Fülöpszálláson, de az fittyet hányt az orrom alá, mert oly szépséges és elbizakodott teremtés volt, hogy senkinek sem ígérte el a kezét. Irgalmatlanul szép fehérnép! Már vagy tízünket kikosarazott, az én legjobb padbanülõ deáktársamat, Pálffy Simit is! Mi voltunk, akik még remélhettünk valamit: a két legközelebbrõl érdekelt... Simi még akkor - haj, a gazember! - katonai pályára készülõdött, a „labancos" hajával és hajlamaival. Nemhiába hogy kisüst alatt körülnyírt, nyakig érõ loboncot viselt, mint még ma is annyi sok más tekergõ, akikre ráillik, hogy „loboncosok". Erõs a gyanúm, ebbõl a szóból bújt ki a „labanc" kifejezés, mert a bécsi parókás pápisták is ilyen loboncos hajzatot viselnek. Simi mint testi-lelki jó barát esküvel pecsételt fogadalmat tett: nem él vissza távollétemmel, míg oda leszek. Véletlen-e, hogy akik Zernyest alatt a fejedelemhez csatlakoztunk, egy se volt köztünk loboncos? El kell mondanom, hogy mire különféle hosszú kerülõ utakon Erdélyig értem, már jó huszonötödmagammal voltam, hozzám hasonlókkal. Ekkor ismertem meg közelebbrõl a szintén velünk tartó kiskun származású Csínom Palkót is. Teleki Mihály már ekkor általános fölkelést rendelt el Erdélyben. Gy jtötte a seregét Thököly fogadtatására. Emberei több helyütt megállítottak bennünket, és küldeni akartak, hogy merre menjünk. Természetesnek vették, hogy mi is a Teleki Mihály táborába iparkodunk. Mi persze rájuk hagytuk, meghallgattuk a tanácsokat, vagy kitérõ válaszokat adtunk: mert vettük már hírét, hogy a fejedelem is nagy sereget gy jtött odaát, és túlnan, a Havasalföld felõl tart a Kárpátoknak: hogy az erdélyi havasok irdatlan, ember nem járta rengetegén áthatolva leereszkedjék Erdélyországba. Teleki Mihály volt elnöke az államtanácsnak, amely Apafi Mihály halála után bécsi jóváhagyással átvette az irányítást Erdélyben. Tudja az ördög, mik voltak a számításai: tény az, hogy Thököly közeledtének hírére Heissler generális, Erdély osztrák fõparancsnoka  is oda tódult seregével. Egyesítette azt Teleki Mihályéval, hogy kellõ fölkészültséggel fogadják a közeledõ „kuruc király"-t. Zernyest elõtt egy székely paraszttól sikerült végre megtudnunk, mely irányból várható a fejedelem. Megismertetett egy erdei emberrel, egy havasi pásztorral, aki hajlandónak mutatkozott pár garas ellenében, hogy akár elébük is vezet bennünket, és mutat egy biztonságos helyet, ahol be lehet várni õket. Szerencsére holdvilágos este volt. Lovainkat fákhoz kötöttük, s közel hajnalig várakoztunk, közben el is szunyókáltunk, mikor egyszerre csak arra riadtunk fel, hogy már hallani lehetett a közeledõk neszét. Ágrecsegés, fegyvercsörej, patadobogás, lózihálás, horkanások és prüszkölések, izgatott emberi hangok magyar és számunkra érthetetlen tatár és török nyelven... Megsegélt bennünket az Isten. Magyarok jöttek az elsõ menetben, mert ha tatárok jõnek vala, biztos, hogy félreismernek, és kardélre hánynak valamennyiünket. A székelyek azonban elmondották, hogy mögöttük a székely ezredek nyomában, a tatárok élén jõ Thököly fejedelem, együtt a török szerdárral. Akadt egy közülük, aki még azt is megtette, hogy velünk maradt: így azután egész biztonságosan vártuk be az almásderesén óvatosan léptetõ, kócsagtollas fõvezért. Nem volt nehéz elébe jutnunk, nem volt zárkózó ember. Már ekkor annyira világosodott az ég, hogy nyergében ülve, velünk együtt vergõdve alá az úttalan úton, olvasta atyám messzirõl jött levelét. Szívesen befogadott bennünket -- bár már annyian voltak, hogy meg se lehetett volna számolni: mert a jöttében hozzá csatlakozókkal együtt vagy negyvenezer tõre dagadt a sereg. Több mint egy óra hosszat tartott, mire végleg kikeveredett az erdõkbõl a tengernyi harci nép. A hágó mögött, mindjárt Zernyest falu határában sorakozott fel a lovasság, egy mezõn, s hihetetlen gyorsasággal tagolódott egységekbe. Izgatottan toporgó, táncoló, nyihogó paripák s lovasok tömege körös-körül: számomra valami oly mellet feszítõ, lélekemelõ látvány volt, aminõben még addig soha nem volt részem. Megszállt és mássá formák a körüllegyezö tiszta havasi levegõ, a behavazott bércek csillogása, a dicsõség szomja az elõttünk álló roham izgalmában. Thököly nyomban harcra rendezte seregét. Egy tatár csapatot Heissler háta mögé, Tohány községbe indított, hogy gyújtsák föl a  falut. Értek én is a lóhoz és lovagláshoz valamelyest, de amit ezek a tatárok míveltek, olyat még nem látott a szemem. Hányták, dobálták magukat jobbra-balra a száguldó lovakon, hol elfeküdve félkengyelben a ló oldalán, hol ülve, hol átfordulva, hátradõlve, mintha csak a szél forgatta volna õket, és nem is lettek volna emberek. Inkább valami ijesztõ rémek. Önmagában is félelmetes látvány volt. Heissler és Teleki akkor kaptak észbe, midõn Tohány helysége már lángba borulva égett; s látva a mulasztást, gyors támadásba kezdtek: seregükkel tüstént felénk nyargaltak. Jó elõre félkaréjba fejlõdve, e pillanatban mi is megindultunk velük szemben. Mint két kinyújtott kar, messze elõrenyúlt a szélrül-szélrül rohamozó gyors tatárság. Thököly urunk a holdhorpadású alakulat közepében nyargalt, s mi - a húszak - nem messze tõle, jobbra: szorosan egymás mellett.. Ahogy fokozódott a roham, egyszerre soha nem érzett indulat úrhodott el rajtam: vágtatni szembe, szembe, egyre kevesebb lesz az ellenség és a köztünk levõ távolság, mintha egy özönlõ ár ragadna magával, melynek én is része vagyok; mellembõl a fejem felé tolult a vér, mint mikor olyat érez az ember, hogy valaminek most azonnal és elkerülhetetlenül neki fog ütõdni, és azt okvetlenül ki kell bírni. Elõször voltam életemben csatában. Összes fölkészültségem, hogy tudtam lovagolni és árkot ugratni, meg hogy gyerekkoromban bottal és kukoricaszárral gyakran viaskodtunk, vagdalkoztunk a különbözõ kunszéki udvarokban, mikor magyar-törökösdit játszottunk... Magam biztatására újra fülemben hallottam atyám útra bocsátó szavait, szó szerint vettem biztatását: s kardomat forgatva, lovamat sarkantyúzva igyekeztem az elsõk közt maradni. De a tatárok már megelõztek bennünket. Kétfelõl rájuk csaptak, és a Tohány irányából visszafelé rohanók is hátba kapták õket, éppen akkor, mikor mi is -- a derékhad -- összecsaptunk az ellenséggel. Talán egy fertályóráig ha tartott. Rövid, de véres ütközet után Thökölyé lett a diadalom. A három német ezred fele lekaszálva maradt a mezõn, másik fele az üldözõk vasa alatt futásban hullott el; Heissler generális megadta magát, Doria ezredessel és több más német tiszttel foglyokká lettek. Teleki Mihály eltûnt. Holttestét másnap, rút sebekkel eléktelenítve, az elesettek közt találta meg  Komáromy János, volt személyi titkára, akit Thököly küldött ki fölkeresésére. Közülünk talán ha ötszáz halott esett, de elég sok volt a sebesült; a csata hevében észre se vettem, hogy magam is megsérültem: kardvágás érte a nyakamat balról. Oda se neki! Szép új ruhámat is jól csúffá tették, megszeldelték a kardcsapások, miket alig gyõztem kivédeni. Nyaksebemet, mely forró vérrel öntötte el mellemet és vállamat, kimosta és bekötözte a felcser, miközben ezzel vigasztalt: - Jégveréskor nincsen alma ütés nélkül. Sebaj, fiam, kapsz te még ennél különbet is! Jó nekirohanós gyereknek látszol. Addig nincs baj, csak egyre vigyázzál: le ne hulljon az alma! E vigasztalást már az elõttem levõnek, majd az utánam következõnek is elmondotta. Igy kaptam az elsõ sebet. Itt van a helye most is; az is meglátszik, hogy a felcser hatot öltött rajta. A húszak közül egy elesett, a többi egy híján mind megsebesült. Aki nem, aki tût és cérnát adott a dolmányfoltozáshoz a lódingjából, és igen jó pajtásom lett, míg át nem állt a labancokhoz: Kuczog Balázs volt... Kunszék, anno Domini 1709. die 15. Januarii Húsz éve már, s húsz év alatt úgy megkopott, elszürkült atyám háza tája: talán rá se ismerne, ha látná, vagy ha fölismerné, menten visszafordulna a sírba. Tizenöt éve tudtam már, hogy nem él, azért is nem igyekeztem haza... Az udvari tornáccal szemben volt egy tégla alakú meszelt épület, távolabb, a szérû és az istálló között, ahol a kocsisok és a lovász laktak folyton ki-be járó családjukkal, ami állandó elevenséget árasztott a ház körül. Ez ma üresen tátong. Félig összedõlt, vakolat nélküli váz; se kocsis, se lovász nincs a háznál. Maga a tágas istálló is, ahonnan idáig hallatszott a lovak nyerítése és prüsszentése, egy hodállyá vált: négy kócos, elhanyagolt gebe árválkodik benne, akik nemhogy nyeríteni, még horkantani se szoktak. Nyûtt páriák. Néhány napra, míg el nem adtam, érkezésem után oda kötöttem be a lovamat, de az se érezte jól magát köztük, naphosszat utánam nyihogott; öreg mén már, de azért nem hasznavehetetlen állat: eladtam a városban egy rendes, jómódú borkereskedõnek, akit Adler Samunak hívnak. És most a lovam árából élek. Aztán még valamibõl, amirõl ezek a jó emberek nem tudnak ... de csitt! Ami pedig a Tyukodi-örökség elkonfiskálását illeti, már a második napon, mikor hátramentem a szérûbe, szénáért a lovamnak, mindent elújságolt régi jó szomszédunk, a Török Gyura bácsi, akivel õk itt nincsenek jóban, mert barátja volt atyámnak, engem is gyermekkorom óta ismer. Elmesélte, hogy János bácsi, Kondér János nem más, mint egy alattomos kis totyori labanc (ami engem igen meglepett): egy magát katolikusnak valló, lutyimutyi protestáns. Kétkedve csóváltam a fejem. Hogy férhetne össze mindez? Tudom, hogy Gyura bácsit néha elkapja a hév, és könnyen kergeti túlzásokba a szenvedélyes, haragos természete. De azt mégis el kell fogadnom: talán úgy lehet, hogy a hiszékeny és már esetleg befolyásolható kisöreg - a helybeli doktor sugalmazására - csakugyan összedugta a fejét Nyulassy Arnold fiskus nótárius urammal (aki pedig egy asztaltársaságba járt volt atyámmal; engem is ismer), s kisütötték a teendõt... Mindez öt évvel ezelõtt történt. Minekutána holt híremet költötték (mert mi más lehet, mint holt, egy kuruc, aki annyi idõn át nem adott életjelt magáról?), hamis tanúkkal bizonyították, majd hivatalosan írásba vették, hogy elestem a csatamezõn. Aztán, a hamis tanúkat is beleértve, négyen osztozkodtak a birtokaimon. Az anyagi ügyekben mindig igen leleményes, pénzsóvár doktor ötlete volt tehát, hogy úgy tüntessék fel a dolgot a törvény elõtt, mintha én a szegény néhai Zsófia nénémasszonnyal vérrokonságban volnék. Bármennyire ügyes kitalálás az egész, tény, hogy mikor korán özvegyült atyám feleségül vette özv. Méz Annát, a Zsófi néni nénjét, én még oly zsenge korú voltam, hogy nem is maradtak személyes emlékeim igazi édesanyámról... így tehát én Méz Annának a mostohafia vagyok, semminemû vérrokonság nincs köztünk. Sajnálom a derék és családjáért oly szorgosan buzgólkodó öreget, akit egyébként a község egyik legjobb lelkû emberének tart mindenki, de õ is hibát követett el, mikor ennyire a doktor hatalmába került. Sõt néminemû neheztelést is érzek iránta, hogy befolyásoltatni engedte és engedi magát egy velejéig önzõ, mohó, egész életében mindig csak harácsoló, csupán az érzéki elvernek élõ, képmutató embertõl, aki rókaravasz találékonysággal s fõleg megtévesztõ sima modorával így be tudott furakodni egy tisztes család bizalmába, hogy immár az öregember engedékenysége következtében egytõl egyig mindenkit a markában tart és félrevezet - egyedül engemet nem. No de mire megyek én ezzel? Nem marad egyéb számomra, csak a mindennapi bosszúság a magam körül látottak-hallottak és a saját, bujdosói kiszolgáltatottságom, lerongyosodott állapotom miatt. Egyedüli szerencséje a doktornak, hogy az életben minden katonai harciasságom ellenére sem vagyok bosszúálló természet: hogy a családi béke kedvéért (ellenállva Gyura bácsi bujtogatásainak) még eddig se föl nem jelentettem (birtokelsajátítási cselszövés miatt), s kardom élével sem szabdaltam meg õt. Ez a ház maradt minden gyermekkori emlékem; de már ez sem ugyanaz, mint régen volt. A kocsiszínben ugyan látható még a régi homokfutó, megkopva a sok használattól, de a hintó például nyomtalanul elt nt, a szánokkal együtt. Úgy látszik, ezeket a járm veket kivitték a Kondértanyára, ott folytatják szerepüket. A féderes, kosaras kijárókocsi megvan, de oly rozoga állapotban, hogy ide-oda nyaklik, ha húzzák a lovak. Legjobb karban talán még a vasalt kocsink található, amit õk is teherhordásra használnak. Úgy látszik, ha „örököltek" is, a gazdálkodás központja továbbra is a régi Kondér-tanya maradt; ez a lakás pedig, merthogy bent van Kunszéken, és lakozás céljaira kényelmesebb: használatra ugyan megfelelõ, de különben nem sokba vett szállása a családnak. A kockatéglás út, mely a pincéhez vezet, szintén alaposan feltöredezett, már csupa foghíj, de nem javítja ki senki. Ha sár van, kõrõl kõre kell lépkedni, míg hátul a padlásfeljáratig eljut az ember. A virágoskert léckerítése elkorhadt, imitt-amott düledezik belõle egyegy darab, fukar kezektõl megdrótozva, hogy tovább tartson. Tikok ülnek rajta... Csupán a ház elejére fordítanak némi gondot: mert az kifelé mutat az utcára. Hát ide jutott a szülõi lak! A mi régi, módos házunkba bevette magát egy fukar família. Hitetlenek lakoznak benne, akik vallásukra nézve katolikusoknak is, lutyiknak is számítanak, egyszerre kétfelé áldoznak; kivételt képez az elhunyt tisztes háziasszony: Zsófi néném és leánya meg a võ, na meg jómagam, de csak papír szerint, mert én aztán se ilyen, se amolyan nem vagyok. Nem tagadhatják le, hogy azért utánam „örökölték" meg a kúriát, a birtokot, a nyájainkat - én is vagyok valaki, ha mindjárt kuruc vagyok is. Hogy miként fest közelebbrõl az érdemes szép família? Hát, tisztelet a kivételnek, a jólelkû Zsófikának meg a férjeurának: nincsen róluk -- hogy is lehetne? -- valami kedvezõ véleményem. Úgy vélem, az öregurat nem kell már nagyon bemutatnom -- annál inkább a fennkölt lelk lányát, aki elhunyt anyja megszállottja, több mint fél év óta viseli a gyászt... Napi elsõ útja télen-nyáron, akármi idõben az édesanyja sírjához vezet. Még szerencse, hogy közel a temetõ, át lehet szaladni a kertek alján; aztán ha eljutott a síremlékhez, legalább egy óra hosszat ott álldogál mozdulatlanul, mint valami fekete szobor. Nem is tudnék példát hozni, hogy egy leány ennyire szeresse az anyját... Mire haza jõ, átázva-fázva, dideregve és szeme kisírva: illatos diófa tüzével elõre jó meleget teremtek a konyhában, aztán visszahúzódom a padlásszobámba, hogy ne zavarjam érkezését. Férje, Dömös Rafael -- vagy ahogy mondják: Ráfel -- tagbaszakadt, tömzsök, olajbarna férfi. Sem lelkületében, sem gondolkodásában nem hasonlít a házban senkihez: kötelességtudásban sem múlhatják felül. Katona is volt legényke korában, méghozzá - amint egyszer elõadta - kuruc csatákban vett részt, ezek szerint lényegesen idõsebbnek kell lennie hitvesénél, aki harminc év körül járhat, de megõrizte lányalakját. Elmesélte, hogy Thököly Erdélybõl való elvitele után teljesített katonai szolgálatot, még amikor börtönben volt Rákóczi nagyságos fejedelem, s Bécsbõl kijött a hadiparancs nyolc magyar huszárezred és négy magyar gyalogezred felállítására, így vonult be katonának. Kapott gyalogsági fölszerelést; de mivel a labancok ellen forgatták a fegyvert Gyõr körül és a Csallóközben, és azok szétverték õket, örülhetett, hogy néhány társával együtt haza tudott vergõdni. Kedvelem õt, mert nyílt és egyenes szavú ember (nincs benne semmi mellébeszélõ lutyiság), és különösen azért becsülöm, hogy oly nagy gyengédséggel bánik ezzel a szerencsétlen kis asszonnyal, aki viszontképpen megad neki mindent, amire az asszonyság kötelez. Szombatonkint, mikor másfél nap pihenõre hazajõ: mindig meleg étkek várják itthon, s vasárnap tiszta ruhát vehet, együtt mennek ki a temetõbe, majd onnan a misére. Ilyen a szokásos vidéki családi élet... A férfi egész héten nyeregben ül, ide-oda kószál, mert az egész parasztvármegyében õ az ellenõre a vámszedésnek: s nagy gond a vámok és harmincadok rendben tartása - nehéz és hálátlan foglalkozás. Hétfõn hajnalban, megrakodva élelemmel, útnak indul, s télen-nyáron, egész héten járja a városokat, utakat, hidakat, miközben ott hál, ahol éppen adódik, és egy héten át bikkfakoszton él. Kondért tehát nem kell bemutatnom. De itt van az unoka: Mili, vagyis Amália, az öregúr legkedvesebb unokája a kilenc közül -- egy dagadtra hízott, sunkó fejû, fiúforma leány ... Apja zömökségét örökölte, még szeme formáját is, de a meleg bársonyszín fényt a szemekben már nem, mert az övéi hideg és érzéketlen, bádogkék szemek. Kezei éppoly vajpuhák, mint amilyen hájtömeg maga. Köszönni többnyire elfelejt. Pedig szülei számtalanszor figyelmeztették: „Köszönj szépen a Matyi bácsinak ..." Rokonain kívül nem köszön ez a világon senkinek. Ennek ellenére is tekintsük úgy, mint lurkó hajadont, talán még kinövi magát valamire. De addig alig, míg ez a kis akarnok ír elõ mindent a családban, például még azt is, mi legyen az ebéd -- és ha nem az, meg sem érinti az ételt. Hiába kérlelik, inkább megeszik egy kosár kenyeret, és vizet iszik rá, apja, anyja, öregapja legnagyobb bosszúságára. De amikor azt kap, a.mit rendelt, képes tíz gombócot is bevágni a szilvásból vagy a töltött káposztából, ami még egy nagyétkû felnõttnek is sok. Ha megvolt az ebéd, elõveszi, olvasgatni kezdi a pénzecskéjét (öregapja szerint a „vagyonkáját"): nem nyúlt-e hozzá valaki, míg iskolában volt? A perselyt fiókba zárva õrzi, s garasaiból a világért se adna ki egy poltúrát is a boltban vagy a vásárban; nem költ medvecukorra vagy bocskorszíjra, miképpen a többi iskolatárs -- de ha ingyen kap valakitõl, azt szívesen fogadja s pillanatok alatt megeszi. Kis fura bogár. Ha hazajön az iskolából, vékony és kibírhatatlan cérnahangján egész délután ordít és sipákol, zúgolódik, üvöltöz, rendelkezik a házban, és mindenki ugrál körülötte. Majd elzárkózik a sarokban, mert fél a külvilágtól, egyedül játszadozik ... S az még a szép, mikor kezdõdik a tanulás! Nyitva az ajtó, vékony a fal, minden szó áthallatszik a konyhába, ahol az öreg iránti irgalomból kukoricát morzsolok Zsófika helyett, a disznóknak. - Anyámasszony! - vonyít hosszan.-- Ezt nem értem... Apámuram, mondjátok meg, miképpen van az, hogy háromszor kettõ az hat... Apja kirakja elé a babszemeket az asztalra, s egymás után kétszerháromszor türelmesen elmagyarázza. - No, érted már? Mit nem lehet ezen érteni? - Nem éérte-e-em! -- toporzékol dühösen. - Hát akkor ne értsd! Az a baj, hogy buta vagy, lányom -- feleli higgadtan és lemondóan. Kijön a szobából, hogy ne kelljen tovább bosszankodnia. Anyja ül mellé, elmagyarázza ötször, tízszer, szelíd és kifogyhatatlan türelemmel a szüntelenül közberikoltozó, visítozó leányembernek, míg végre lassan, nagy nehezen nyiladozni kezd elhájasult elmécskéje, s kezdi kapiskálni, mirõl van szó. - Én nem tudom, Matyi bátyám, mi lesz ebbül a gyerekbül. Álmatlan éjszakáim vannak miatta. Volna inkább fiú ! Úgy, ha megbukik, kivenném az iskolábul, és beadnám asztalosinasnak ... De olyan ez, hogy senkivel se szeret barátkozni, mint más gyerekek: egyetlenegy játszótársa vagy barátnõje nincs -- mi lesz vele, mire megnõ, úgyse veszi el senki. Azt gondoltam, beszélek a domonkosokkal, és beadjuk apácának. Ki tudja? Idõvel még fõnöknõ is lehet belõle. - Domonkosokkal?! Ej, te okos Domonkos, ezt talán mégse csináld! - Hát akkor? - Gyerek még, van idõ, hogy meglássuk, mire megyünk vele! - védi az anyja. Megsajnáltam a szülõket. A gyermeket is. Voltaképpen nem tehet róla, hogy ilyennek született. Elhatároztam, hogy reggel bemegyek a premontreiekhez, beszélek Jácint atyával, aki iskolatársam volt, majd pap-tanár lett ugyanott, ahol tanult. A látogatás megtörtént. Haj, az én rég nem látott barátom (olyan a szíve, mint a vaj) könnyezve borult a nyakamba! - Élünk még, cimborám? - Csalánba nem üt a ménk ! Elõadtam, miért jöttem, mire Géza barátom (ez a régi neve) összeráncolta homlokát. - Te, az a gyerek úgy viselkedik az iskolában, miképpen egy született angyal. Az a baj, hogy túlságosan jó. A tanórán némán, szinte áhítattal csüng a tanár szavain; nem érdekli más a világon semmi, le se veszi szemét a tanárjáról. Az egész osztályban a legilledelmesebb; tanítás közben néma, mint a hal, a szünetekben se látod ugrándozni, sivalkodni, mint a többi gyereket - a folyosói ablakba behúzódva, csöndesen és jóízûen majszolja tízóraiját. Mondtam már neki: „Kisleányom, ne légy mindig olyan jó, rosszalkodjál, édes kislányom, légy eleven, mint a többi..." Más kollégáknak is szemet szúrt a gyermek feddhetetlen magaviselete. Felt nést keltón jó viselet ! De ugyanakkor két-három tárgyból is bukásra áll - folytatta letompított hangon. - Megmondom neked õszintén, vannak, akik kipécézték, és meg akarják buktatni, mert szerintük ez a gyermek nem iskolára való ... - Aha! Stréber a Milike... Búcsúzkodásnál karon fogott, lekísért a kapuig, és kedvesen hívogatott az én jó Jácint barátom: mért nem járok el közébük az Aranykaptza csárdába? Mind a volt iskolatársak gyûlnek össze ott, sokat szoktak beszélni rólam, különösen mióta hazakerültem... Isten neki, megígértem, hogy majd egyszer meglátogatom õket. Úgyis olyan egyedül vagyok. Azóta már voltam köztük egynéhányszor; nem bántam meg, hogy elmentem. Hazaérve, semmit se szóltam a szülõknek, de mikor megjött Milike az iskolából, s rákezdte a szokásos handabandázást ebéd közben, ejtettem szerét, hogy négyszemközt elkapjam õt. Úgy elöntött a méreg, hogy a következõket csikorogtam felé a fogam közül: - Te! Ha még egyszer rosszalkodol, és nem hagysz békét a szüleidnek és öregapádnak, úgy váglak pofon, hogy leröpül a fejed! Azóta kerül. Pár napig csend-rend támadt a házban... Ma azután ismét rákezdte volna, ha... ha ismét közbe nem lépett volna Tyukodi pajtás. Kihallatszott a konyhába a vita, mert a szülõk szerették volna átküldeni a szomszédba egy kosár ajándék almával. Milike kereken megtagadta az engedelmeskedést. - Hogy én menjek át? Mit képzeltek rólam?! - visítozott és toporzékolt, teljesen indokolatlanul. Aztán már bármit mondtak, oda se figyelt, csak mindenkit túlrikácsolva, kárörömmel ismételgette: Mondhattok bármit, nem megyek át! Nem megyek, nem megyek... Úgyse megyek át... - Miért? -- kérdezte apja. - Nem vagyok teherhordó szamara senkinek! Késõbb kikerült a konyhába valamiért, megfeledkezett róla, hogy ilyenkor én még ott szoktam fogyasztgatni szerény ebédemet. Ugyanis csak azt ehetem az étrendbõl, amit leányának engedélyez a jó öreg tata. Azt is csak a konyhában. S azt is a pénzemért. Még valami kis lakbért is a nyakamba rótt: „Van neked pénzed, ki tudod fizetni a ló árából." Ahogy befordult a leányemberke, gyorsan odalépek, és becsukom az ajtót. Fogom a kilincset, és a dühtõl alig bírva türtõztetni magam, végigmérem. Dühösen, de megszeppenten néz vissza reám. - Mit akarnak a te szüleid? -- kérdeztem leckéztetve. - Azt, hogy vigyek át a Fodorékhoz egy kosár almát - nyafogta. - Hát akkor szedd a bocskort, és eredj, míg nem késõ, mert úgy megrúglak, hogy az eget is bõgõnek nézed! -- Azzal kinyitottam az ajtót. -- Elmehetsz. Hess ki innen, de gyorsan! Nem sokkal késõbb láttam az ablakból, ahogy sietve viszi az almát. Lehet, hogy egy kicsit katonásari szóltam -- elvégre katona vagyok; de ilyenkor legalább néhány napig engedelmes, és rendesen viselkedik. Még köszönni is tud. Családi környezete már észrevette, hogy a leány jobban függ tõlem, mint tõlük, de az öregapja, akinél bepanaszolt, mert õ a kedvence, szemrehányást tett, hogy durván bánok az unokájával. Milike valósággal retteg tõlem... Sír, és folyton azt kérdezgeti, hogyan él egy ember fej nélkül. Milyen lehet, akinek leröpül a feje? Az nem lát, nem beszél, és soha többé nem tud enni? Fölálltam. - Édes bátyámuram! Ha a béke kedviért elt rök és le is nyelek sok mindent, ne feledje kend, hogy ez a ház az én házam. Nem t röm, hogy egy ilyen kis fityfiritty táncoljon az egész család feje tetején! - Hogy a te... a te... a te házad? - hadonászott, s egyszerre, feledve az egész gyermekhistóriát, pulykavörösen, gyorsan kitotyogott a konyhából. Azért imádja úgy, és enged meg neki mindent, mert ebben is benne van a fukar vér, a pénzgyûjtés szenvedélye - „pörsölyös a gyerök" -, ami büszkévé teszi reá, és még ápolja is fösvény hajlamait. Alighogy kitotyorászott János bácsi, újabb csoszogás a tornáclépcsõn, kopogtatnak az ajtón, s bedugja a fejét egyik legénykori jó pajtásom, a járási gyógyász és patikárius Szaniszló. Megérkezett a házbeli „jóakaróm", a rókaképû doktor úr. -Jé! Hát te itthon vagy? Hát hazajöttél? Hozott isten! - játssza a meglepetést. - Több mint két hét óta itthon vagyok, Szaniszló. Tudom, hogy ez idõ alatt minden áldott nap megfordult a háznál. Ide járogat pálinkázni (vagyis annak örve alatt közelebbi kapcsolatba szeretne jutni a házban lakó Szépiával, a kisöreg menyeasszonyával, akit a fia féltékenyen õriz), de egyszer se jutott eszébe, hogy meglátogasson a padláson... Pedig lehetetlen, hogy hazaérkezésemrõl már ne szerzett volna tudomást. Pletykás ember, az égvilágon mindenrõl tud, ami történik a városban, s mit tudom én, mit érdekel, mirõl susmusol még mindig János bácsinak, órák hosszat elbújva a legbelsõ szobában. Megvallom, hogy én a szemembe nézõ embereket egész a pofozkodásig szeretem. Legföljebb visszaadom a pofonokat. De a hazugság és a rágalom ellen nem tudok védekezni. Pedig k, a földön, sajnos, még mindig a legnagyobb hatalmat képviselik ... Tudom, diákkorában is mindig a jótevõ szerepében szeretett tetszelegni - különben pedig inkább nevetséges, mint bosszantó kis figura --, de vigyázat, mert ugyanakkor rendkívül ártalmas! - Örülök, hogy erõben, egészségben látlak! - fejezi ki megelégedését. Majd mindjárt, minden átmenet nélkül, súgva és hozzám hajolva, hogy térdemig lóg a selymes szõke szakálla, meghitten folytatja: -- Emlékszel-e még Õszy Krisztinára? - Hogyne emlékezném! - Tudod-e, kihez ment férjhez Õszy Krisztina? - fúrja az enyémbe vizenyõskék szemének pillantását. - Kihez? -- vetettem oda unott hangon, mint akit igazán nem nagyon érdekel. Zsófika is ott tett-vett a konyhában. - Hát a Pálffy Simihez ment nõül! Vállat vontam, mint akit közönyösen érint. -Hát akkor azt se tudod, hogy helyetted Pálffy Simi lett a fõkapitány? Szomjú szemmel figyelte a hatást. - Gazember! - csúszott ki a számon. - Kétszeresen becsapott a gazember... Mondanom se kell, hogy nem valami irigység, csupán féltékenység mondatta velem e szavakat. Miattam lehet akár fõkakadu vagy bármi, személye úgysem érdekel; csak bosszant e kettõs és álnok játéka a véletlennek: nem elég, hogy mindenki kezérõl lecsapta az a csélcsap, napraforgó Krisztinát -- akkor még oly ragyogó pálya nyílt meg elõtte! Amiben - nem alaptalan föltevés - volt némi szerepe Krisztina tekintélyes kunkapitány apjának is. Én készültem fõkapitánynak, õ katonának - s õ lett a fõkapitány, én a katona... Õ a hivatalos hatalmasság, én meg egy ágrólszakadt szegénylegény ..". Hirtelenül kitört belõlem a nevetés. - Én inkább Krisztinát szidnám a te helyedben! - hergelt Szaniszló! - Mért kellett hozzámennie? Tudhatta volna, hogy Pálffy Simit nem csupán a leányasszony iránti érdeklõdés vonzza az Õszy-házhoz. Mért nem várt meg, ha szeret tégedet? - Miért? Talán valami baj támadt köztük? - Semmi különös... Csak az, hogy éppen a te hátadon csattant az ostor! Kedves barátom, te kétszeresen is veszítettél - nézett kaján vigyorral. - Hallgass, egy szót se többet, se Krisztináról, se rólam! Közelebb léptem, és élesen a kalpagja alá néztem. - Különben pedig mi közöd hozzá, s honnan veszed egyáltalán, hogy milyen szálak fûztek Krisztinához? - De Matyi, kérlek ... ne tréfálj! Hát én ne tudnám? - Elhallgass, mert mindjárt megragadom azt a szõke selyemszakálladat! Intrikus! Elnémult, s pirulva, mint a rák, indult az öreg után a szobába. Áthallatszott a vékony választófalon, ahogy szívbõl örvendeznek egymásnak. Kunszék, anno Domini 1709. die 21. Januárii És most elmondom, nem fér tovább a begyemben, s minek is titkolnám bárki elõtt, hogy elesettségemben mi állított lábra, vagy legalábbis lényegesen járult hozzá ahhoz, hogy visszanyerjem régi lelki egyensúlyomat. Szívesen jegyzem le, úgyse tudja meg senki, mert amilyen izgalmas, éppoly kellemetes történet... Úgy talán két héttel a hazatértem után történt, hogy hidegtõl gémberedett ujjaim közül valahogy kifordult a lúdtoll, és beesett az asztal alá. Ahogy megemelem, hogy odább tegyem jótevõmet, ezt a cafrangos és dög nehéz karosszéket, valami csörömpölésfélét hallok a közepébõl, a rugók körül. Ej, mi a fene lehet ez?- Milyen fura kis hang! Fölemelem, megrázom jó erõsen: megint azok a vidáman cincogó kis hangok... Tán az ördög bújt bele ebbe a régi, feslett karosszékbe? És pont az én ülepem alól incselkedik ? Vigyázat, Tyukodi! Hidegvér, pajtás -biztos, hogy lapul valami a háttérben ... Dédapám karosszéke ez még, gyermekkoromban sokat ugráltam rajta, de akkor nem csörömpölt benne semmi. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha kibontom. Bicskával álltam neki, leszedegettem a tömpe fejû rézszegeket az ülés szélén körös-körül, s kirakva a lószõrt, tekintetem behatolt a rugók közé, de nem láttam semmit. Fülelek: a legnagyobb csönd van... Fölfordítom az egészet, rázni kezdem idegesen: s megint a kedves cincogó hangok jönnek elõ, majd végre megpendül a padlón egymás után három arany. Istenuccse, elsõ pillanattól kezdve erre gondoltam! Hogy itt valami aranynak kõ lenni... Leteszem az egészet, nézem a három egyforma pénzdarabot a gyertya lobjánál, vadonatújak, használatlanok, olyanok, mintha most kerültek volna ki a besztercebányai pénzverdébõl - s Mátyás király arcmása csillog rajtuk. - Ó, áldott Mátyás! Igazságos Mátyás király, jótevõje a szegény bujdosó kuruc legénynek! -- szakadozott föl a szavam sûrû sóhajok közepette, mint aki nem hisz a szemének. Fölkaptam a nehéz széket a levegõbe, megfordítottam, rázni kezdtem, lássuk, van-e még benne valami. Ha hiszitek, ha nem, barátaim, még huszonegy arany potyogott ki belõle! Abbahagytam a m veletet -- egynek még köll benne lenni, úgy jönne ki a kerek huszonöt... Kiraktam õket sorjában az asztallapra. Mekkora vagyon! Ennyi pénzem még soha nem volt együtt! Mindegyikrõl Hunyadi Mátyás arca csillog-villog... Éreztem, hogy lüktet bennem a vér; hogy más ember kezdek lenni, fokozódik életkedvem, erõm, s jólesik a tudat, hogy mégis vagyok valaki ebben a rongyos házban - ki tudja, lehet, hogy apám keze tette oda számomra! Vagy valamelyik õsöm még?... Vagy Kondér János bátyám rejtette volna oda? Eh, mit bánom! -Aha! Majd adok én nektek házat... Tyukodi-örökséget... Adok nektek olyat, hogy arról koldultok! Megtáncoltatlak benneteket a fiskus nótárius úrral egyetemben a törvény elõtt! Mondanom se kell, hogy az aranyak nyomban átvándoroltak a szalmazsákom csücskébe, bekötve egy tiszta kapcába; éjjel pedig nem bírtam elaludni az izgalmaktól, tele voltam tervekkel. Reggelre gondoltam egyet: kivettem a bugyrocskát a szalmazsákból, felálltam a helyreállított székre - jobbnak láttam, ha szétfeszítem a nádkévéket a fejem fölött, és oda dugom be a véletlen szerzeményt. A kévéket helyreigazítottam, s fájós térgyemmel - föl se vettem - leugrottam a székrõl. Ezzel teljesen megnyugodtam. Te vagy a legény, Tyukodi pajtás... Rajtakaptam magam, hogy ezt dudorászom, míg alálépkedek a lajtorján. Az udvarban az öreg idõsebbik fia, Kondér Márton kalapált a vasalt kocsin valamit. Itt él a házban, hatlépcsõs különbejáratot nyitottak és hozzáépítettek az épülethez délfelõl. Abban lakik három gyermekével és a csinos fiatal feleségével, akiért úgy epekedik Szaniszló... Végképp rájöttem, hogy a pálinka csak ürügy az alkalomra. Ez a lófej szemet vetett Savanyú Marci édes feleségére. Abból is látom, hogy valahányszor ideérkezik, szeme mindjárt sóváran simogatja meg a külön lakás zárt ajtaját. S ha véletlenül künn találja Szépiát, füléig szalad a szája. - Ó, hogy tetszik lenni? Ó, milyen bájos, friss, üde tetszik lenni ma délután! Mindig csinos, de ma különösen az; úgy látszik, jó napja van ... Biztos kellemes éjszakája volt! Hogy vannak a kis csemeték? Mikor jön haza a kedves férjeura? Mért nem tetszik többet sétálni a kertben? Szépségének jót tenne a friss levegõ. Lám, most is milyen üdén kivirult ... A szõke nõ szerényen és kurtán válaszolgat; nem sok figyelemre méltatja az udvarló bakszakállt, aki még utána fordul, és sóhajtoz magában. A férj, aki a kocsin kalapált, a világ egyik legszorgalmasabb embere. Kerek barna szakállával, vastagon fénylõ bajuszával és örökmozgó apró szemével ó is valami fura bogár a házban, ahol különben inkább csak estennen látható, mert minden idejét a Kondértanya gazdasági gondjai kötik le. Bár neve szerint Kondér Márton, inkább hívják városszerte Savanyú Marcinak. Életében ugyanis oly gyakran vág savanyú ábrázatokat, hogy arcán ragadt a savanyú kifejezés; s mintha valahogy (bensõleg) a saját orra görbe végén, orra hegyén csüngne az egész fanyarodott ember: ahogyan örök mélabúval tekint ki a világba. E savanyúság fõ oka az, hogy állítólag mindjárt a házassága elsõ évében megcsalta a felesége (amit nem hiszek): legalábbis Szaniszló úgy híresztelte el, s ezt állítólag még a boldogult Zsófia néni súgta volna meg neki, két évvel a halála elõtt. (Amit szintén nem hiszek.) Igaz, hogy apró ajándékokkal gyógyítás közben bizalmába férkõzhetik a betegeknek. Tehát Szépia ezek szerint megcsalta volna Marciját -- ha hinni lehet egyáltalán Szaniszló értesültségeinek. Egyre inkább rájövök, hogy a sima modora mögött milyen ravasz méregkeverõ, konkolyhintõ Szaniszló: addig-addig sugdosta a pletykát a baráti kör „beavatott" tagjainak, mígnem Marcinak is fülébe jutott s õ bekapta a horgot. Az ügy nem új keletû, a szomszéd barátunktól tudom, hogy már egy év óta tart a harc... így hát Szaniszló elérte célját - bár abban tévedett, ha úgy vélte, hogy ezzel közelebb juthat az asszonyhoz. Marci sokkal is nyárspolgárabb családfõ, semhogy meg ne õrizte volna a családban a féltett harmóniát. Említést se tett a dologról az asszony elõtt, sõt nem sokkal a múlt karácsony elõtt újabb gyermekük született. Mindez férfias jellemet mutat. Még Szaniszlót se vonta felelõsségre, ami szerintem már vagy gyávaságra, vagy pedig nagyfokú tompultságra vall. De a bizalmatlanság fullánkja mégis benne maradt a lelkében. Napra nap, ahogy hazaérkezik a tanyáról a kocsival, csak épp hogy beköszön családjához, aztán minden idejét a szegecselõmunka, a kocsijavítás gondja veszi igénybe az udvarban. Öt kovács, ugyanannyi bognármûhely mûködik a városban, de õ mindent maga akar megcsinálni, mert az öreg sajnálja erre kiadni a pénzt. Inkább fél nap hosszat kalapál az udvarban: kínlódik, verítékezik, farag, fúr, s ha telehold van elõfordul, hogy még holdvilágnál is kint babrál. Úgy tûnik, mintha késleltetni akarná a bemenetelt Szépiához, aki büszke lélek, nem fut az ura után, egyáltalán nem mutatkozik. Elt ri, hogy férje inkább a húgához oson be a konyhába, ott fal suttyomban valamit. Nevéhez h , jó Savanyú Marci a Kondér Marci. S ellentétben gúnynevével: az ennivalók közül leginkább az édességek érdeklik. S még az a szép, midõn szombat-vasárnap itt van az egész família: a férfiak kitódulnak Zsófika köré a konyhába. Édesszájúak -- még Rafael is --, azt lesik, hogy mikor jutnak szerephez. Élükön az öreg Kondér a papucsaiban. Beletorkoskodnak a bélésbe való fövõ mézes mákba, dióba; leszopogatják a tojáshabarót, kinyalják az edényeket. Nézni se bírom, tõlem annyira idegen világ. Ott hagyom õket, inkább elmegyek a csárdába, vagy felmászom a padlásra - más helyem e kettõn kívül úgysincs a világban. - Mit kalapálsz oly hevesen, Marci öcsém? - érdeklõdtem. - Csak ezt a ronda rézkupakot szeretném visszaerõsíteni a kerékagyra, mindig van vele valami baj: most meg az országúton nekihorzsolódott az Ádler Samu kocsikereke. Leverte róla. - Kih l a reggelid. - Ráér... Utána még be kell bújnom a kocsi alá is, és ott hanyatt feküdve, besrófolni a mutert a tengelyszegbe, mert az is megint meglazult. Csak majd lefagynak a kezeim. Kötelességtudók, de tétovák. Azt se lehet mondani, hogy maguknak valók volnának, mert szívesen látnak vendégeket -- csak persze kivétel nélkül olyanokat, akikhez valami érdekszál f zõdik, ha Szaniszló segítségével valamit elõre kiókumláltak. Fiskálist, fõkapitányt, pap urakat, céhmestereket (mikor el kell intézni vagy meg kell csináltatni valamit). A konyhában Zsófika már leterítette az asztalt, odakészítette a reggelirevalót: f szerszámos forró bort, szalonnát meg egy ropogós cipót - õ maga már lázasan készülõdött a mindennapi elsõ útjára. Mikor összekapta magát, beszaladt a függönyös fülkébe, amely a konyha hátuljában van. - Jaj, hun a fekete kendõ-keszkenõm? - keresgélt siránkozva. - Hát a fejeden van, drágalátos Zsófikám. Elmosolyult, és fejét ingatta, míg két kézzel megtapogatta és igazgatta a fején levõ keszkenõt. - Keszty t is tessék húzni! - Keszty ben nem lehet imádkozni. De azért csak elõkereste. Engedelmesen fölhúzta. Hát ez ilyen édes, butácska kis teremtmény, mennyivel gyermekebb, mint a lánya! Távozás elõtt az ajtóból visszapillantottak a kerekre tárt, kunfekete szemek. - Aztán majd jövök haza, sietek. - Jól van. Én meg majd addig vigyázok a t zre. Ropogtattam a cipót, hörpölgettem a forralt bort - hát az ablakon megjelent az én kis mindennapos reggeli vendégem: bekémlelt, és a sárgás csõre hegyével kopogtatta az üveget. A mi kis feketerigónk. Kinyitottam az ablakot, kitettem az evódeszkájára egy kevés és füstöletlen, aprogatott sózott fehér szalonnát. Akkor már odarebbent a párja is... T zpiszkálás és -rakás közben arról szoktam mesélgetni Zsófikának, hogy tulajdonképpen én vagyok az egyik feketerigó, a másik õ lehetne - õ mindig gyászban, én mindig apám feketéjében... Csak mi nem vagyunk egy pár, nincs is fészkünk, csak keringélünk egymás körül a világban. Az efféléket mindig figyelmesen végighallgatja, de szava nincs... - Mondj már egyszer te is valamit, az isten áldjon meg! Olyan vagy, mint egy néma rigó ... Ha valami szépet és jót találok mondani róla, legföljebb ennyi az összes megjegyzése: - Mennyi bók! Ha tréfát adok elõ, hogy földerítsem, ne adj'isten, hogy elnevetné magát... Van úgy, elfut a méreg. Megharagszom. - Hát akkor maradj magadnak, itt hagylak! - ugrom fel, és fejembe vágom a süvegemet, becsapom az ajtót, visszavillanó tekintettel. Ilyenkor mosolyog... Nyitok egy kis rést, és visszamorgok: - Gonosz vagy! De ez máskor volt - most arról van szó: alig gyõztem kivárni, hogy megérkezzék Zsófika a temetõbõl. Saját magam f részelte dió- és barackfaágakkal tápláltam a tüzet, ott kutyorogtam vagy egy óra hosszat, mire visszaért az én fekete keszkenõsöm. -Már megén kisírtad a szemedet? Ha tudnád, milyen rosszul áll neked! Hazudtam, hogy vigasztaljam: mert soha szebbet, mint ezek a gyöngyharmatos, bánatos fekete szemek. -Mit bánom én azt... Azt bánom, hogy nem él asszonyanyám! Mennyi öregasszony van a városban, még húsz évvel is idõsebbek... - Akkor mit mondjak én? Oly fiatalon halt meg anyám, hogy nem is emlékszem reá. - Úgy talán jobb. - Nekem akkor jó - ugrottam hozzá -, ha megcirógatom a szép orcádat ebben a csúnya, büdös konyhában... Megcsodálom hollószínû selyemhajad fényét... Kedvesem, már megbocsáss! Nem jõ senki. No, nem kell félnye, édes lölköm ... T zégette-teremtette! No, ne rángáld úgy magad! Ugrálsz, mint egy kis csikó! Annyit mondok néked, hogy a te istenes életedhez már nem is hiányzik más, csak egy szerzeteskalastrom! Zokogni hallom, annyira anyjával van eltelve. Kihozza Zsófi néném fiatalabb kori képét. Elég rosszul sikerült olajfestmény, de azért ráismerhet, aki ismerte... Azt mutatgatja, s észre se veszi, hogy közben a haját simogatom. - Mondd, édes egyem! A te szívednek sosem gerjed lángja? Majd elfogyok keser ségemben, hogy nem tudlak megvigasztalni... Akkor tudom megcsókolni a homlokodat és a szemeidet, mikor erõszakkal megfoglak. Élet ez? Add meg magad, az isten áldjon meg! Sokkal inkább tisztellek és szeretlek, hogysem erõszakoskodjam veled... Pedig értek ahhoz is. H , még csak ahhoz igazán! Elvégre kuruc legény vagyok. Jó lesz félni tõlem, az áldóját, mert ha megharagszom... Azért légy hozzám szelíd és engedelmes. Nem szólt a támadásra. Arca és egész lénye égett, míg eltolta a kezemet magától, megtagadva ennenmagát. No, szó se róla, joggal tart magára; nem valami galambengedelmes lény ... Ekkor bejött az öreg, és így szólt: - Hagyd a Zsófikát magára a konyhában, mert fõznie kell. Zsófika keze járt, mint a motolla. Könnyû lábain ide-oda futkált a konyhában; vizet tett fel a tûzhelyre vasfazékban, elõhozta a kamrából a zöldségfélét meg a húst, miket az öreg farkas mint mindennapi koncot, koránjában elragadott, és meghozott a mészárszékbõl. - Fõzök én, látja kelméd, apámuram. Nem zavar engem a Máté bácsi. Miképpen ha hájjal kenegetnék szívemet. - Legföljebb szítom és táplálom a tüzet, urambátyám - szóltam közbe. János bácsi gyanakodva kémlelt rám, majd a lányára, aztán felém fordult. -Te jobban ráérsz, vigyázhatnára tikjaimra! Észrevettem, hogy az udvarban héja csapkod a tyúkfiakra. - Vigyázzon kee! Fene a tyúkunkba! Nem vagyok én tikcsõsz! Fogtam a botomat, fejembe nyomtam a süvegemet, és elindultam a csárda felé.

MÁSODIK FEJEZET

EGY DÉLELÕTT AZ ARANYKAPTZA CSÁRDÁBAN
Félre tõlem, búbánat, kancsót vágok utánad, egész világ csúfjára: megfojtlak egy pohárba! (Népdal)

Anno Domini 1709. die 22. Januárii Isten tudja, nem voltam valami virágos kedvemben. Magam sem értem, miért, legszívesebben megvertem volna valakit. Félni senkitõl sem félek. Amióta hírét vettem, hogy egyre többen szivárognak vissza a bujdosó kurucok a Kiskunságba és Kunszékre, mindinkább megnõ az önbizalmam: nem vagyok egyedül. ínség sem fenyeget. Ezek itt, szegények, szintoly ágrulszakadtul verõdnek haza (még jó, ha lóval), akár magam. S eldanolhatják, amiképpen a nóta mondja: Rongyos a dolmányom, kivan az oldalom, az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom, hátam lapockáját veri az kalpagom zsírtul ködmenyem is alig függ nyakamon... Még e hó közepén kimentem Soltra. Üzentek értem, ott találkoztunk. Elmondták, hogy már hamarább is hazakerülhettek volna, ha léptennyomon meg nem tartóztatják õket ezek a gonosz idõk: labancoktól, tatároktól való sok rettegés, az árvíz és a pestis -- isten csodája, hogy hazakeveredtek. Milyen jó, akinek van rokona! Mindjárt befogadták õket. Nem mint engem itt. Kettõ kiskunsági közülük, régi jó pajtások. Kunszékiek velem együtt: a Gyulai Palkó és a Táksi Pesta, s a harmadikuk nagykunföldi, neve szerint is Nagy Sándor, különben egy vékonycsontú kis ember. Örökvidám, és gyors mozgású, a könny lovasságnál teljesített szolgálatot. Lóháti vitéz, nyíllal is lõ, oly pontosan, hogy szemén lõve ejti el a nyestet a fa magasából, nehogy a bõre kilyukadjon. Nem kõ félni már, erõsödik a kun kurucok csoportja! Mondanom se kell, hogy az Arany kaptza felé vettem az útirányt; átmenve a túlsó oldalra, botommal végigkóricáltam a házak elõtt. Fogadtam jobbra-balra a járókelõk köszöntéseit, be-beszóltam a házak lakóinak : kihez-kihez volt egy szavam, csak úgy egymást megkiabálva, barátságból. Mert -- ahogy hozza a sor -- szükséghez képest tudok én úr is meg paraszt is lenni. Minden hóba és csöndbe töppedt. A kémények már füstölögtek, és havas szárnyakkal meredeztek a kerítések és a fák. Egyik udvarban négy apró fiúgyermek húzta a kisszánkót, és havat szórtak egymásra. Szakasztott egyformák. A tornácon a fiatalasszony szedegette le a kötélrõl az éjszaka csonttá fagyott fehérnem t, és rázogatta le róluk a havat. Hátrább libák fürödtek a fehér porban, fölágaskodtak, és kiterjesztett szárnyaikkal verdestek a havat. - Jó reggelt, húgomasszony! - köszöntem a kerítés felett. - Aranyos asszonyság, kié ezek az egyforma kis aprószentek? - Az enyimek. - Istenem! Be szépek vagytok ... Olyanok, mintha én volnék az apjuk. Az asszony elfordult. Én pedig, még mielõtt továbbmentem volna, visszaszóltam: -- Mennyi idõsek a fiókák? No, e téren mindjárt elemében volt; végérõl kezdte a fölsorolást: -- A Petike, a legkisebbik, négyéves... a Simike öt, a galambom... az Attika hat... a Miska a legnagyobbik, most lesz nyolcesztendõs. -Olyanok, mint az orgonasípok. Csak így tovább, jó asszony! Örül az ember lelke, ha ilyent lát... A következõ zsúpos tetejû házban Lénárt uram, a kádármester és családja lakik. Garmadába rakva az udvaron a sok rossz hordó, a kádakban vastagon áll a hó. Itt is kint van az asszonyság. - Áldja meg az isten minden jóval, szomszédasszony! Mi lesz ebédre? - Egy kis veres borban fõtt tarkabab-fõzelék. - H , az áldóját! Aztán mivel? - Egy kis benne fõtt füstölt csülökkel... - Juj nekem! Legjobb orvosság a kolera ellen. Özvegy Csúzi Sára is kint sepregeti a havat a háza elõtt. Kötõje félret rve, s amint lépeget, látni, ahogy dudorodnak a térdei. Õ szólít meg elõre: - Dicsértessék az Úr Jézus neve... Hova, hova oly legényesen, Tyukodi úr? - Menegetek a csárdába -- mondom. -Hát... szép asszony a Baba asszony, ugye? -- feleli huncutul. - Csak nem nekem. Öreg vagyok már én. - Nono! Ilyen deli vitézen még megakad az asszonynép szeme! - Szó, ami szó, nincs még baj, Sára! Csak hiányzik a só a kecskének! - Adnék szívesen, de ahhoz már idõs vagyok. Van itt a széki határban egy csuda fene szépasszony -- súgja, egész közel jõve --, a Hosszútóti Zsóka ... Ippen olyan hosszú, vékony nõ, mint a neve. Jó kikapós... Mért nem látogatja kend? - Messze lakik? - esem kísértésbe. - Nem is olyan nagyon messze... Túl a bikalegel n. Megköszöntem az irántam való jólelk ségét, és - aki azzal indultam el hazulról, hogy megverek valakit - halk fütyörészve pattogtattam lépteimet tovább a félig seprett, félig még sepretlen házak elején. Ahogy megyek, most meg - ihol ni! - a nagyétk ségérõl híres, pocakos Pispek Jankó tolatott szembe velem, a sün alakú szakállával: lassan lépegetve közeledett. Mintha szüntelenül arra vigyázna, hogy neki ne menjen valakinek vagy valaminek, mert akinek vagy aminek õ neki talál menni, az felborul. - Pályinkás jó reggelt, Tyukodi uram! -küldte elõre köszöntését. Gy jjék már be velem kegyelmed egy kupica Szent Szilvóriumra! - Mindjárt, Jankó, elõbb el köll intéznem valamit. De ha már a Szent Szilvóriumot emlegeted: lásd, hát csak nem csordult meg Vince! - Nem ám, a fene essék belé! - Nono! Ilyet mégse kívánhat kend egy szentnek! Bizony, jó öreg borivó cimborák, alighanem fölaszik a gigátok a jövõ esztendõben. Nemhogy olvadás, de egyre inkább szigorodó fagy jõ napról napra, márpedig a régi igazság szerint: Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince. - Ma van Vince napja - kapisgál a Jankó. -- Uram bocsá! Igazán nem akartam tet megbántani, hiszen olyan sokszor tett velünk jót. Elértem a sarokig, balra fordultam, benéztem a sz csökhöz. Mindig szívesen látott vendég vagyok náluk, de most különösen nagyra nõtt elõttük az ázsióm, mikor elõkotortam, majd asztalukon mindjárt megpöngettem egy Mátyás-aranyat: mindannyian összeröffentek, bámulták, csodálták, kézrõl kézre járt a ritka nagy érték pénzdarab. Elismerõ bólongatások közben rázogatták a tenyerükben. S mily tapintatos fiúk! Egyikük sem kockáztatta, hogy megkérdezné, mint jutottam hozzá, nehogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozzon. Ezért megjegyeztem: - Nem köll félni, nem tapad hozzá vér! - Akkor hunnan származik? - bátorodott föl az egyik. - Ebbion Körmöcbányárul - nevettem föl. Közösen megállapítottuk, hogy testvérek közt is megér háromszor annyit, miképpen a Rákóczi tallérja - ami már rég nem is aranyból, hanem rézbõl van veretve. Nekik adtam jószívvel száz poltúráért, azaz egy Rákóczi-aranyért. - Látják kendtek? Úgy nézzenek rá, hogy ez a szépen vert aranypénz egy nyolc-tíz mázsás hízott ökör ára... Mindjárt vettem tõlük egy kis szarvasbõr zacskót. Pertlit kötve rá, nyakamba akasztottam, becsúsztattam a dolmányom alá poltúráimat. Ott annak a legjobb helyi. - Úgy vigyázzatok ám rá -- mondtam a búcsúzásnál -, hogy ezer poltúránál alul ki ne adjátok a kezetekbõl senkinek a világon, mert még akkor is olcsón adjátok oda! Átmentem a csizmadiákhoz. Katonacsizmát is szabattam magamnak, villogó szárút, rézsarkantyúkkal. Igy valahogy helyrezökkent a kedélyvilágom. A legteljesebb megelégedéssel tartottam volna a Szent László tér felé, vissza a Baba csárda iránt - mikor egyszerre csak remegõ, meleg lóröhögés hatolt a fülembe a kocsiút felõl; ahogy meghallottam, belerezzentem. Hát a Csillag! Persze hogy az én régi ménparipám! Megismert a derék állat, amiképpen én is õt a hangjáról. Leromlott állapotban láttam szegényt, farcsontjai kétfelól kimeredeznek, s a kocsis ugyancsak durva szavakkal illette, visszafordított ostornyéllel csépelte, vén dögnek nevezte, és a gazdája hétszentségét káromolta. Csillag ugyanis leállt a fogattal, nem akart húzni. Fölemelt bottal rohantam oda. - Ne verd azt az állatot, te gazember, mert mindjárt kitekerem a nyakadat! Tíz esztendõn át ez volt az én harci paripám! Fölháborodásomban jókorát sóztam a bottal a kocsis hátuljára. Tudtam, hogy ma még megverek valakit... Kérdõre vontam, hogy mért nem kocsiszánnal közlekedik. - Bognárnál van a szán! -- mordult vissza. - Ha kocsival kell járnod, mért rakod úgy roskadásig a szekeret ezzel a dög nehéz téglával? Tudnod kell, hogy minden ló annyit bír elhúzni kényelmesen, hegyen-völgyön át, amennyi a teste súlya. Ez a ló négy mázsát nyomott, de még most is eléri a három és felet. Harci mén, különb mint te vagy. Többet tett a hazáért... A kocsis megszeppenve figyelt a szavaimra. Levette kucsmáját, és dadogásából kit nt, hogy valami libaólat vagy mi a fészkes fenét akar építtetni a gazdája, azért hordja a téglát. Lerakattam vele a teher felét; kértem, hogy a másik feléért jöjjön vissza, én addig itt maradok, vigyázok a téglájára. Mielõtt megindultak, lovamhoz léptem. Meglegyintgettem kétfelõl a pofáját, megsimogattam a nyakát, fölvettem a hátsó lábait, rendben van-e a patkója. Majd a kocsishoz: - Ülj fel nyugodtan a bakra... Gyia, Csillag! - biztattam a lovamat. Csillag engedelmesen megindult. Kényelmes hosszú, elnyújtott léptekkel húzta a terhét. Sok minden eszembe jutott Csillagról, míg visszaértek. Kétéves volt, mikor birtokomba került: Bercsényi Miklós urunk jóvoltából ajándékba kaptam, mikor Nagykállót elfoglaltuk, és a rohamnál kilõtték a lovamat. Most is fülemben a hangja, mikor e szavakkal vigasztalt a vár vétele után, látva, hogy bánkódom a lovam miatt: - Egy ló nem a világ! Adok helyette másikat, megérdemled, mert a kunok és a jászok szerepe döntõ vo't a rohamban. Ezentúl itt maradhatsz a táboromban. Legjobb vitézeim közt lészen a helyed. Hej, ha hallhatta vón ezeket a szavakat az én atyám! Választottam magamnak egy paripát Bercsényi Miklós sárosi fõispán sárospataki istállójából. Nem bántam meg, hogy a Csillagot választottam. Sok ló megfordult a kezem alatt, de ez a legkülönb volt mind közt. Kicsi fej , karcsú nyakú, hosszú test , könny mozgású, igazi harci mén. Magassága mint egy középtermet emberé. Ha kinyújtotta lábait, és elnyúlt hosszan, szinte úszott velem a levegõben. Öt-hat méteres árkot vagy patakot játszva ugrott át. Sokszor mentette meg az életemet. Egyszer, mikor a labancok megpuskáztak egy árokszélbõl, Murány várából kirohantunkban, és golyó fúródott át a bal térdemen (szerencse, hogy a forgó alatt!), ez a ló vitt ki a veszedelembõl. Ha õ nem lett volna, most én se lennék. Erdei úton vágtattunk tovább, száz méterrel lehagyva követtek a cimborák, akik még azt se tudták, hogy megsebesültem. Fönn a hegyoldalban már híre sem volt a labancnak. Nem szívesen kószálnak azok az erdõn. Tíz évig szolgált a Csillag, s ez alatt az idõ alatt neki is csak az a két hónap szabadsága volt, mint nekem: míg meggyógyult az átlõtt térdem . .. Megel zhetetlen száguldó volt, ha hírt vittem Bercsényitõl vagy Rákóczitól az erdélyi rendeknek, képes volt tizenkét óra hosszat egyfolytában vágtatni étlen-szomjan, legföljebb ha fél marék zabon. No de visszaértek már. Rossz látni, ahogy kocsi elé fogva baktat szegény. Ahogy befordulnak, nyerít felém. - Élünk még, cimbora! - kiáltom, hogy vigasztaljam. Élünk ám, de meddig? Ugye, öreg pajtás, még elhúzogatsz egy kocsi terhet azért, amit eléd dobnak a jászolba? Nagy lehanyatlás, disznóság, öregem, hogy így lesz egy híres csataménbõl igásló! Amint hallom, a környékbeli parasztok azért még fölkeresnek a kancáikkal. Ez is valami... Ugye, Csillag? Közben szépen megérkeztem az Aranykaptza csárdába, amely, a csárdásné becenevén, Baba csárdának is neveztetik. Régi, híres mulatóhely. Mindenki ismeri a városban. Itt szoktam találkozni azokkal a cimboráimmal, akikkel még egyetértek, és egymással eltréfálkozva, fittyet hányunk a világra. Ha benyitok, hármat kell lelépni, mint valami alvilágba. Nagyot csendül a kolomp az ajtó felett; orrom hegyéig belemártózom a savanykás szagú zsibongásba, kettõt-hármat hunyorintva szoktatom a szememet a félhomályhoz. Tágas, fehérre meszelt helyiség. Két kicsi ablak sz ri a fényt négy, kockát képezõ vasráccsal, azok is inkább kukkantók. A hosszan aláereszkedõ mestergerenda két lámpást lógat megfordított szív alakú dróton: biz azokat nappal sem ártana kigyújtani. - Nem jó pénz, ezt visszaadjuk. - Mért? - Cigánytallér. - Én is úgy kaptam. - Értse meg, szívem: hamis! Nem ér egy icce bort, eldobhatja - porol a csárdásné egy ismeretlen betérõvel. Ott áll a kármentõben, mint a kupák és mérõedények õre: szemrevaló, szõke, becsali menyecske -- csárdájába tódulnak is a vendégek. Odalépek, megnézem a cigánytallért. Sokat láttam én olyat. A nagyságos fejedelem évek óta kifogyott az aranyból, ezüstbõl, panganak a bányák: rézbõl kénytelen veretni a tallérokat a hadiadósságok rendezésére. Több milliót hoztak forgalomba, azóta bukdácsol úgy a harci vállalkozás, mert a réztallérnak nincs értéke, nem fogadják el a piacokon, a katonáknak korog a gyomruk, s ráadásul könnyûszerrel, tömegével hamisítják mindenfelé az országban: ez a cigány tallér. Már ahogyan mondani szokás. Becsúszott a forgalomba, arany helyett Rákóczi neve a födözetje. A kurucfélék még elfogadják, a labancfélék nem. Igy van hát. Ide hanyatlott az ország és a szabadságmozgalom - ha egyszer a fõurak és papok inkább mellükön és a kolcsagtollas süvegükön és csizmájuk sarkantyújaként hordják - díszül - a nemes fémeket, ahelyett, hogy leszednék magukról, és beolvasztanák a fejedelem pénzverdéiben. Mindjárt lenne jó tallér, amit elfogadna bárki. De ehelyett inkább külföldön helyezik el összegy jtött aranyés ezüstpénzeiket... No de kinek s minek magyarázzam mindezt az Aranykaptza csárdában? Inkább beljebb nézek, a sarokba, a hatlábú asztal felé. A cimborák, a sok betyár tekergõje már mind ott kuruttyol, vagy a tekintélyes Nyulassy Arnold fiskus nótárius úr szavait figyeli ájtatosan. Arról beszél, hogy a féktelenül dühöngõ pestis annyira megtizedelte a lakosságot a parasztvármegyében. Örülni kell minden gyarapodásnak a népesedésben. - Mi mindig szívünk szerént örülünk - hangoztatja az ájtatos nótárius --, ha a község lakosságát gyarapodni látjuk, annál is inkább, mert oly igen halnak mindenütt itt környülünk, csak isten tudja, magunk is mint vagyunk. Két kuruc kenyeres is ott ül vele szemben. Ezek már észrevettek, integetnek - s érkezésem hírére Nyulassy uram nyugtalan lesz; igen sürgõsen ejti szerét, hogy szedje hamar a nyúlbocskort, és elillanjon. Most húz el az ajtó felé a hátam mögött, társával, egyikével a hamis tanúknak, mert a másik aláíró az „öröklés" óta már szerencsésen elpatkolt. Elmondhatom, jobb így neki... Ezekben is szorul a zabszem, ég a talaj a talpuk alatt, egyre inkább tudatában vannak a kis sisisusi gazemberek, hogy az enyémböl koccintgatnak itt, õseim vérét, az én boromat isszák ... Láttomra Szaniszló arcán is megjelenik a szokásos riadt kifejezés. Õ volt a kiókumláló. De ó nem szalad el gyáván, sokkal is nagyobb dúvad annál. Igyekszik jó képet vágni a szerephez. A komák elõtt ennivaló: hurka, kolbász, lacipecsenye, fénylõ sárga héjú, fehér bél feltört cipó. Fölöstököm közben már belemerültek a tereferébe. Mind úgy ejti szerét városbeli dolgainak, hogy útközben az Aranykaptzát véletlenül se kerülje el. Ahogy meglátnak, földerülnek. - Tyukodi pajtás, keed is jól kezdi a napot! - Jól én... - Hát kegyelmed osztég mit keres itt? - Azt, amit kendtek, instálom alássan. Elkapva a vidámabb hangot, magamhoz vevén az elsõ enyhítõ kortyot, barátkozni kezdtem én is egy darab rozsdásra sült, kövérkés húsdarabbal, rozslángcipóval, amit már jó lélekkel odatoltak az orrom elé. Színes összetétel társaság: orvostól és kapitánysági emberektõl kezdve a különb-különb mestereken át egészen a csuhás papig és az útcasepregetõig akad köztük minden rendû-rangú ember. Mind szerelmetes jó barát... Ha torzsalkodnak is néha-néha (mert a nélkül nincs, hogy tányér, villa össze ne koccanna), sosem kapnak hajba: se asszony, sem anyagi érdek, se vallási kérdés vagy egyéb haszontalanságok miatt. Munkájában ki-ki egymásra utalva, tõle telhetõén jól elvégzi a dolgát - így fest az itthon való, életrevaló kun politika. Egyik se jár vele rosszul. Istenemre, olyanok, mintha édestestvérek volnának ... Már a fehér csuhájánál és dundi piros orcájánál fogva is legfelt nõbb, legtekintélyesebb személy a társaságban fõtisztelendõ Hyacinth atya (eredeti nevén Borméri Géza, de a Géza pogány név lévén, a Jácint nevet nyerte el a premontreieknél). Gyomros-melles, tömzsi és örökvidám, szívesen benne van mindenben, ami jó. Nõhódító, persze az szeretne lenni, ha a kunszéki nõk olyanok volnának. De a kunszéki nõk nem olyanok... Sajnos, azt kell mondani rájuk, hogy legfõbb erényük az erény, amit fájdalmasan tapasztalunk mindannyian. Jácint énektanár és zeneszerzõ. Mindig fehérben jár, haja is szépen ezüstösödik, ami igen jól áll kerek piros nyakához. Nagy kiránduló és természetkedvelõ. Kitüntetés bármelyik tanyagazdának, ha valakit vasárnaponkint megtisztel látogatásával. Útjaira rendszeresen kísérgeti Szaniszló, a másik nagy természetbarát és életm vész. Mindenki tudja, hogy Korn Szaniszló mesterkélt ember. Nem a mi társaságunkba való. Jácint atya fehér csuhájába kapaszkodik, s bár örökös gúny céltáblája, szépen meghúzza magát köztünk. Mivel õ az orvos és patikárus - éjjel-nappal „aranycsinálással" foglalkozik. Kényesen tiszta szakálla, gondozott bajszú férfi, nõtlen, állítólag leszármazottja a híres harangöntõ harangozónak, aki Budán élt Mátyás király idején, s neve be van írva a budai nagykönyvbe. De ha így van, messze esett alma a fájától; hogy a fészkes fenébe is gurulhatott el olyan távolra PestBudától, le egészen Kunszék városig, hogy itt folyton a pestissel, döghalállal ijesztgesse és zsarolja az embereket? A patikát rábízza segédjére -- adja ki az a fogcsöppet, ánizst, álomport, orvosflastromokat: neki az arany százszor fontosabb... Enyhítõ körülmény, hogy amit összeszed nõkre és barátokra szét is szórja. Jelszavai: Uraim, csak egyszer él az ember... Pénz a boldogság alapja... A kõ el van dobva . . . Szívesen és gyakran kérkedik „nõk" körüli sikereivel, ami nem ok nélkül teszi gyanússá a tapasztaltabb cimborák elõtt („a nõ magánügy") -- de istenem, ilyennek is kõ lenni! Egyszerre két lovon szeret nyargalni, ha nem hármon: s érdeme, hogy meg egyszer se esett le. S hol az a férfiember, aki ne kívánna mentül közelebbrõl a tányérok, kupák és a szépasszonyok fenekébe kukkantani? Jácint atya kísérõjeként hát részt vesz lagzikon, paszitákon, névnapokon, s fülel, mert mindenrõl tudni akar, fülel, hogy behatolhasson, s észrevétlen, finom eszközökkel beavatkozzék mások életébe: s kis családi zavarokat idézzen el - végül kaján vigyorral, elõmutatva lófoga sárgáját, élvezi a hatást... Nem csoda hát, ha a gúny céltáblája õ... S mivel érzékeny lelk , úgy bánunk vele, mint a hímes tojással; ismerjük a törékeny pontjait, oda-odatapintunk, fél szemmel összesúnyva. - Szaniszló úr oly tisztaságkedvelõ, ha szellent egyet, utána rögtön elszalad kezet mosni - mondogatja neki Istvánfy Lukács, a higgadt modorú városi kertész, mire én még megtoldom azzal: - Szeretik a papok, mert bigott pápista. Úton-útfélen, minden fagyos kutyaszarnál megemeli a kalapját, és keresztet vet magára. Szaniszló majd elájul a megbotránkozástól (pedig õ tud még csak igazán botránkoztatni, más körülmények között). Nyel egyet-kettõt, míg a többiek velünk együtt mulatnak. Ha társaságunkban akar maradni, nem adjuk ingyen: ez az ára annak. - Na, mit szóltok uraságtok a cipóhoz, zsemléhez? - néz körül Fischer mester látható büszkeséggel. - Tessék megmondani, ha van valami kifogás ! Oly hirtelenszõke, mintha minden szõrzetes része, haja, szakálla, még a szempillája is s r n be volna hintve liszttel. Mert õ a pékcéh élén járó atyafi. Ellenõrzõ úton jár a városban, hogy jól szorgoskodnak-e a pékek a m helyekben: frissek-e a készítményeik ? Tóth Miska ugyanezt teszi hentes- és mészárosrészrõl: végigszuszog a városrészeken koránjában, hogy meggyõzõdjék, tiszták-e a hússzékek, felmostak-e mindent rendesen, frissek-e a húsok, nem állottak-e vagy romlottak, nincs-e hiba a mérlegserpenyõk körül (mert akad, aki hajat tapaszt a serpenyõk feneke alá, így csalja meg a vevõt), kap-e mindenki kedve szerint az áruból, nincsenek-e rejtett áruk. Érkezéskor letottyant egy vászonba csavart csomagocskát, húsfélét, a javát, és odaint Baba asszonynak: - Süsse meg, angyalom! Aztán hozza ki az asztalra... - Pékség, hentesség dicséretet érdemel! Az áruk kifogástalanok -dörmögi valaki fél szájjal és fogyasztás közben, s tegyük hozzá: mindannyiunk nevében... Nagy fej, aki közvetlenül mellettem ül. Igen nagy fej: nem más, mint Kohács Zsoli, a kunszéki fõkapitányság mindentudó elsõ írnoka. Tartózkodó, fegyelmezett modorú és beszéd ; vékony, komoly arcán látszik, hogy rajta megy keresztül minden, ami történik a palotán. Ez a fõkapitány õuraságának legnagyobb szerencséje: voltaképpen õ csinál helyette mindent. Illetve fõkapitány úr csak azt teheti, hogy amit Zsoli készen elé tesz s lepecsételt: õ fülön fogja az ezüstszárú lúdtollat, és szépen alákanyarintja a nevét... Nem bánjuk, hogy gyakran van köztünk, jelenléte (nem mintha ijedõsek volnánk) bizonyos védettséget jelent számunkra - csak azt nem értjük: tizenegy éve udvarol már kitartóan egy környékbeli, szép ezüsthajú özvegyasszonynak, és még mindig nem vette feleségül. Ugratjuk: mire megnõsül, meg szül a szakálla. - Nem baj -- mondja. - Majd levágatom, leberetváltatom a bajszomat és szakállamat a borbéllyal. - Hát öregem -- tódít Tóth Miska -, ha akarsz egy sovány, keskeny halfejet látni, akkor csak beretváltasd le, és nézz bele a tükörbe! - Nem! Nem! - tiltakozik Zsoli, a hallottakon merengve. -- Mégsem beretváltatom le. Kár volna a szakállamért. Barna és hegyes kis nyírott szakállt és hasonlóképp hegyesre pödrött, vékony bajuszt visel. Egyébként õ a legfiatalabb a társaságban. Ez meg, aki Zsoli mellett foglal helyet, ez a ménkû horgas orrú, terebélyes mellkasú, Toldi Miklós alakú férfi (kicsit õszbe csavarodó, és ha nevet, veszedelmesen kiállnak az agyarai): Várnagy Attila, a kunszéki fõkapitányság szigorú kulcsnoka, az anyagiak fõellenõre. Mindig együtt járnak ketten. Félelmetes megjelenés... Elég, ha rosszalló tekintetet vet valakire: az behúzza a farkát, és elhallgat. De õk csak olyan elfoglalt, átfutó emberek; máris búcsúznak. - Csak átugrottak egy kupa borra. Sok h cimborát kéne felsorolni (ami késik, nem múlik!); elég, hogy percek alatt kikerekedett a hangulat: feltártuk, ami nyomja a begyünket, beszélgettünk csatahírekrõl, fiskusról, döghalálról és az árvizekrõl, melyek megint elöntõtték a Tiszántúl felét - mikor egyszerre csak nagyot kondul a kolomp, s metszõ csend támadt. Mintha elvágták volna a beszélgetést. Fordulok az ajtó felé, s kit látok? Pálffy Simon, a volt iskolatárs, a nagy hatalmú személyiség, a Kiskunság fõkapitánya lépett a helyiségbe, és csak ámuldoztam: hogy kerül ide, ebbe a lebujcsárdába, s hogy valóban õ volna a legelsõ kunsági fi, kinek nem parancsol senki? Istenem, hogy változnak az idõk! Úgy látszik, erre vitt az útja, beugrott egy icce borra; vagy talán a hírhedt csárda érdekelte mint afféle hivatalos fõt?... Míg a szõke Baba kiadta a bort, õ forgolódva körülnézett. - Kérem, akik az asztalnál vannak, adjanak helyet a fõkapitány úrnak ! - kiáltotta a csaplárosné. - Köszönöm, nem ülök le -- hárította el. - Sietnem kell... Pont az asztal sarkánál ültem. Egyszer csak összeakadt a tekintetünk. Mindenki kettõnket figyelt: mert ki ne tudna a köztünk feszülõ ellentétrõl? Arcunkra volt vésve, nem valami örvendetes a találkozás: egyikünk se volt különösen elragadtatva a másik látásától. Emígy mustrálgattuk egymást vagy fél percen át. Tekintettel, hogy kettõnk közül mégis õ vitte többre, én csak a hazamenekült vagyok, a saját házamban jövevény: én morogtam oda, de csak foghegyrõl: Már meg sem ismeri a szegény embert, akinek az Isten úgy fölvitte a dolgát! Keményet köszörült a torkán. - Bosszant - vicsorított vissza -, hogy annyi sok kóborló lepi el a székvárost, meg a Kunságot! -- S méregetett, miközben én õt azonmód vissza. - Én édes jó uramöcsém -- szóltam higgadtan és békességesen. - Én is mind gyakortább hallhatok a keemetek felõl híreket, de én azon nem bosszankodom. Annak egészségire ürítem ki a poharamat, akiére akarom. Fölemeltem a kupát, s egyszerre olyan szilaj kedvem és dalolhatnékom támadt, hogy rá is kezdtem. Fél szemöldök fölszalasztva, finoman: Én vagyok a kunsági fi! Nekem nem parancsol senki: sem a Kunság, sem a Jászság, sem a karcagi bíróság! Komoran hallgatott. Mire én akként fordítottam át a nótát: Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, nem olyan, mint más, mint... No, erre összerántotta a vastag, fekete szemöldökét, s rám meredt. - Jobb lesz, ha hallgatsz, Tyukodi Mátyás! - S fogta, kiürítette a magáét. Az enyém még mindig ott állt a kezemben. -- No, isten éltesse kenteket! - köszönt általánosságban, s már fordult ki az ajtón. Egy fõkapitánynak irtózatosan sok dolga lehet... Hintája künn várta a csárda elõtt: fülünkbe hatolt a távolodó, dobogó nesz. Mint a gátszakadás után: egyszerre újra elöntötte a csárdát a szokásos zsivajgás. - Jól odamondtál... Úgy köllött neki! - emígy a kovácsok céhmestere, Soós Imre, aki még magánál a fõkapitánynál is tekintélyesebb ember a városban. - Vivát, Tyukodi pajtás! - emelte rám a bögréjét Öttli Gyurka gombkötõ- és cérnagyártó mester is, mert õ mindig cserépkorsóból szokott inni, finoman. Együtt folytattuk mindannyian: Teremjen hát országunkban jó bor áldomás, nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás!... Szegénylegénynek olcsó az vére... A szõke Baba kérlelõn kiáltozott felénk: - Kérném kelméteket, halkabban... Halkabban, az istenért! De mi ott még mit tudom, meddig, eldanolgattuk az idõt. Csak azt tudom, hogy Dudás Miska délután szokott megjelenni a békahasú, kígyónyakú szerszámjával, s Dudás Miska már rég ott volt, mikor mi még - ennyihányan -- danoltunk... Nyivákolt és hüppögetett a sánta lábú Dudás Miska a dudájával. Isten engem, olyan a kinézete, miképpen egy vigyorgó ördögé... Késõ este, ha oda talál jõni valamelyik sipákoló asszonyember a férjéért: Dudás Miska riasztja el az ajtóból a dudájával. Oly jó kedvem volt, hogy még idehaza is folytattam tovább, míg Zsófika elém tálalta -- ebéd helyett már a vacsorát. Szegénylegénynek olcsó az vére, két-három tallér egy napra bére. Azt se bírja elkölteni, mégis végtére: két pogány közt egy hazáért folyik ki vére ... - Máté bátyó, látom, ivott már. Ugye, most már ne hozzak kegyelmednek egy kis bort? - De csak hozzál, édes kis húgomasszonykám! Jól ismer a lölköm! Hozzá is tettem gyorsan: - Hogy csókolnám meg már egyszer azt a pici piros szádat! Akkor vettem észre, hogy se nem pici, se nem piros: inkább egy kicsit alábiggyedõ és mindig halvány a Zsófika szája. No de ez már mindegy! - Melyikbül hozzak? Uram õkelme szerént az veres bor jobb estefelé, miként a fehér... Ha boros vagyok, könnyen beleesem a régi kunsági mivoltomba. -Ha urad õkelme az veres bort kedvellenéje, bátor innája: de én, lölköm, inkább kedvelem az fehéret. Kiszaladt, és hozott egy szép, fehér mázas, piros virágos kancsóval. Odaállította elém az asztalra. - Inkább fölviszem magammal a padlásra. - Jó, csak vigyázzák kee, nehogy a láng belekapjon az tetõbe! -intett. Ránk nyílt az ajtó. A szokatlan hangosságra kikelt az öreg az ágyból, elõcsoszogott a vén papucsaiban, s ümögben, gatyában, égnek meredõ õsz, ritka hajszálakkal meredt az ajtóból majd reám, majd a lányára. - Hogyhogy? Hát te még nem feküdtél le, Zsófika? - Vártam, hogy hazajön Máté bátyó. Hogy odaadjam a vacsorát. - Hát Ráfel? - Uram kelme már alszik. Fáradtan jött meg. - Jobb lesz, ha a Máté bátyó õkelme is ágyba kerül már! És csend lesz a házban. Gyertyákat kioltani! Miért fölöslegesen égetni a drága gyertyát? - adta ki az utasítást ásítva, és félálomban visszatotyogott. Hanem a borral úgy jártam, hogy mire fölistenkedtem a korsóval a létrán, kilotyogtattam legalább a felét. Mégis vöröset hozott a szívemadta! Nemhiába mondogatta: „Az veres bor jobb estefelé, miként a fehér." Egyem meg hát úgy, ahogy van, könnyestül, fekete ruhástul, mindenestül, hogy olyan jó hozzám... Míg elfogyasztgattam a bort, leégett egy szál viaszgyertya, és elkészült a föl jegyzés .. . Fölállok, elõrebotorkálok... S míg karcsú ívben földnek eresztem az hév sugárt a padlásajtóból, fölkémlelek a csillagokra... Éjfélre jár. Másnap, die 23. Janttarii Ma sima arccal vagyok: borbélyom, aki hetenként kétszer beretvál, havonként egyszer megnyír, mindig szívesen babrálgat a fejem körül. Lepedõt akaszt a nyakamba, kényes mozdulatokkal fenegeti a hosszú szíjon a széles, sásszerû borotvapengét, míg én holmi méla undorral t röm el mindezt, és gyönyörködöm a saját megszokott pofázmányomban a közeli falitükörben. Rájöttem, nem is felel meg a valóságnak, amit oly gyakorta mondogatnak rólam, hogy atyám kiköpött hasonmása volnék. Á! Mintegy ágrólszakadt, megtépett, világjárt kuruc: nem hasonlítok én a világon senkire ... Atyámhoz legföljebb abban, hogy a termetünk körülbelül egyezõ: én is szálas ember vagyok, vállaim szélesek és nagyok, s gigám, mit ádámcsutkának csúfol az asszonynép, szintén elég testesen kiugró, akár az orrom - de ha már almáról van szó, nemhogy egy hitvány csutkát, de egy kisebb almát is kitenne az én ádámcsutkám, a csücskével kifelé dudorodón. No de szakállt viszont nem viselek, atyámnak pedig melléig érõ volt, mivel anyám halála óta többé egyáltalán nem nyíratta azt. Bajszomat sosem érintette olló, úgy van, ahogy az Isten adta. Akkorára nõtt, hogy pödréskor jó marokra lehet fogni... Mivel pedig gyakorta billegetem borba, barna fénye a szegélyénél kissé sz késre fakult. Annyi baj legyen! Fõ, hogy immég nem esett bele az õsz dere, se ebbe, sem a hajamba, a hömbölöd homlokom fölött. Egészében véve nem vagyok megilletõdve küllememtõl; úgy vélem, hogy igen ronda vagyok, különösen mikor összerántom szemöldjeimet, és bajszom ágai elõre csúcsulnak. Igy van az, akin a komisz élet rajtahagyta a nyomát. Megkérdeztem a borbély cimborát, míg pamacsával szappanhabosra sikálgatta a mákos-borostás képemet: - Zoltán mester, nem csal a tükröd? - Az én tükröm? -- rökönyödött meg. - Már hogy csalna az, Tyukodi uram? Eredeti belga tükör, nincs párja az egész parasztvármegyében. Egy osztrák hozta Brüsszel városából. Eredeti Rákóczi-pénzt fizettem érte, nem rézbõl vertet, hanem aranyból valót; borbélyember, ugyebár, kényes a tükrére, beretvájára. Afelõl tehát nyugodt lehet kegyelmed, hogy ez a tükör valóban a valódit mutatja. - Aztán mi lesz, ha belecsap a kardjával egy másik osztrák? - Rám nézett, elmosolyult, és vállat vont. - Mi lenne? Összetörik... De attól aztán isten õrizz! - borzadozott, kezében a sásszéles villogójával. - Hát ha valóban a valódit mutatja, akkor én már mehetek a pokolba! Vénebb vagyok, mint az országút, ahol a szamarak járnak... ha nem is vagyok olyan komor, mint egy szamár. - Nonono... Afelõl egész nyugodt lehet kelméd. Uraságodon még mindig megakad az asszonyok szeme. -Nonono... Az asszonyok szeme? Bár az Isten beszélne kendbõl! -feleltem, mint akit hájjal kenegetnek. - Isten adnája, hogy azé, akit én szeretnék, megakadna... Mondanom se kell, hogy utóbbit már csak úgy gondoltam. - No, ezt a kis göndörséget itt a fej tetején még megfésülgetjük -monda Zoltán mester, miközben kiakasztotta nyakamból a lepedõt. Azzal elõvette a fés t. Szikrázott, sercegett a fés minden foga, ahogy beleakadt a s r gubancomba: végül hajzatomat is annyira helyreigazította, hogy amikor fölálltam, és végignéztem magamon a tükörben, engemuccse, alig ösmertem magamra.

HARMADIK FEJEZET

SZERELEM VAGY SZÁNALOM?


Kunszék, anno Domini 1709. die 19. Februárii Ez idõk alatt csak annyi kínálkozik fölírnya való, hogy téntamártogatással itthon töltögetem az idõt. Mostanában nem voltam sehol. Annak ellenére mégis sok történt velem: rájöttem, a legtöbb dolog az életben nem az emberen kívül, hanem belül történik... Minap, elalvás elõtt az járt eszemben: mi lenne, ha holnapra, átváltoznék egy más emberré? Aztán e gondolatból következhetett, hogy éjszaka furcsa álmom kerekedett: képzeljétek el, kalóz voltam (ami soha meg se fordult a fejemben), s elraboltam a velencei dózse lányát... Háborgó tengeren menekültem, háromárbocos, hatalmas hajóm volt, tele kifeszült vitorlákkal. Mondanom se kell, hogy az elrabolt hölgy a megszólalásig hasonló volt Zsófikához... Valljuk be, õ is volt: pisze orrú, kunfekete szem , sudár derekú leány. Zavaró körülmény Zsófika körül csak annyi, hogy idõközönkint egészében sz kévé változott, és szövött aranyból készült ruha feszült a testén; gyönyörûen érvényesült benne formás lábú, zergealakú, szökkenõ nõisége; ujjain és a nyakában pedig ékszerek csillogtak ... Ahogy kifutottunk a nyílt tengerre, látom, hogy üldözõim, akik már a kikötõben nyomunkba szegõdtek, egyre közelebb érnek hozzánk. Annyira, hogy két hajó már jobbról-balról elibénk került; dagadó vásznakkal jöttek, oldalvást fordultak, hogy elállják az utat, mire elemi erej vihar támadt, amely, mint két dióhéjat, megpörgette õket, és még arra se jutott idejük, hogy bevonják vitorlájukat: egymás után szépen elsüllyedtek ... Ezt hát jól elintézték az égiek. Rohant és visítozott a szél. Csapkodott a habok közé a villám, tornyos hajónk életveszélyesen félredõlt. Ketten szorongtunk rajta, én és Zsófika, illetve az a bizonyos harmadik nõ, akivel õk ketten arcotkülsõt cserélgetve, annyira együvé voltak, miképpen ha összeesküdtek volna ellenem. Átöleltem szerelmemet. Nyugtattam ót, ne féljen a villámoktól, ne reszkessen, testemmel védelmeztem a vihar rohamai ellen. Lábunk megcsúszott a síkos padlón. Alárogytunk a padozatra, s már ekkor mintha az én odúmbeli szalmaágyon hemperegtünk volna, egymást átölelve - csak azután a legforróbb pillanatban megint az a másik nõ, a tetõtõl talpig fénylõ szõkeség zihált a karjaimban, Zsófika nem volt sehol... Kétségbeesetten kiáltoztam utána. Elkeseredésemben a tengerbe akartam vetni magam, mire megnyílt valami ajtó, õ ijedten nézett be és kérdezte: „Csak nincs valami baj, drága Máté bácsi?" Jóságos mosollyal közeledett, homlokomhoz nyújtva tenyerét, mire én elkövettem azt a balgaságot, hogy fölébredtem... Körülnézek: ugyan hol vagyok? Az asztalon feldöntve a kancsó. Tartalma szétfolyt a padlás padozatán. Ki járt itt? Ki dönthette fel? Kikukkantok az ajtón, ablakon: tócsák rezdületlen tükrei hevernek kertben és udvaron szanaszét. Á, nem kell ehhez okosnak lenni: itt valami vihar volt... Az mászkált a szobában körülöttem, míg én a nyílt tengerre álmodtam magam, de olyan erõs volt, hogy még a kancsót is feldöntötte. Gyorsan megmosdom, aztán aláfelé üstönködöm az üres kancsóval a lajtorján: körülszaglászok a levegõégbe, s látom, koránt sincs vége még. Egyszerre, minden átmenet nélkül, szakadt a nyakamba, mint valami vizes lepedõ, az ég és a zápor. Akkora, hogy míg a rövid úton berohantam a konyháig, szinte bõrig áztam. Szép kis februárius... Jobban dörög és villámlik, mint ha augusztus volna. Az emberek az egész városban elbújtak és megszeppentek, mintha a végítélet napja volna. Az öreg atyafi is bebújt a szobába, a kanapé sarkába, és az ablakon át bevillámló fénytõl káprázva iparkodik a Bibliában minél jobban elmerülni. Zsófika persze a fene tudja, hol mászkál megint! Nyoma sincs itthon, a fali t zhelybe sincs begyújtva, lélektelen és üres a konyha. Reggelim sincs. Most mintha lépéseket hallanék. Odahajolok, s kilesek a víztõl csurgó ablakon az udvarba. Lelket se látok. Csak a rettentõ erej , mindent elsodró zivatart körös-körül... Elfeketült a világ, viharsüvités, s r zápor csapkodja Kunszék várost, és mintha egy kéz apró bolyhokká szaggatná szét a villámokat: egyfolytában, szünet nélkül lobog a mennyei láng, és fenyegetõn morog az ég. Legalább fertályóráig eltartó zenebona ... Úgy látszik, a természet most akarja móresre tanítani az embereket, akik rendszerint ilyenkor esnek gondolkodóba, mikor dörög az ég, és zörög a jég a fejük, lábuk körül... Fölösleges fáradozás, Uram! Mert azok, akik most testben-lélekben vacogva és reszketve bújnak egymáshoz, s tán csörömpölõ csontokkal és fogakkal figyelik az udvarokban a közelítõ veszedelmet, s vétkeikre gondolva kegyelemért esedeznek: holnap megint ugyanazok az ádáz protestánsok vagy pápisták lesznek, mint amiknek születtek. Folytatják pontosan ott, ahol abbahagyták ... Szegény kurucokat sajnálom a leginkább, kiket a szabadban kapott el, künn a táborokban, a nyílt egek alatt, ahol nincs hová rejtõzködniök. Mert ilyenkor nem nyújt menedéket az erdõ. Patakban csurog az esõ a lombok közül; a szekereket megvédi valamennyire a ponyva, de a lovak rendszerint bõrig áznak: nyirkos, sötét foltok jelentkeznek bõrükön, fejük alácsügged a lábuk közé, behunyt szemmel egyre inkább összehúzzák magukat, csak a bõrüket rázzák és rezegtetik. miképpen ha legyek ellen akarnának védekezni. Egy alkalomra tudok emlékezni, ehhez hasonló idõhöz. No, erre majd vissza is térek. Egyelõre csak annyit, hogy magam is félálomban bóbiskolok még, és aludni szeretnék: hátha folytatni tudnám félbeszakadt álmomat. Fejemet két karomra támasztom az asztalon. Lehunyt szemmel magam elé képzelem, mintha ott volnék a hajóban, a körös-körül tajtékzó tengeren. Az lett a vége, hogy a szakadó villámok közepette igen nagyon jóíz t aludtam, asztalra borulva, és tán mondanom se kell: az álom nemcsak hogy nem folytatódott, hanem egyáltalán nem álmodtam semmit. Kijózanító hangokra rezzentem föl: - Máté bátyó, mit csinál itt kelméd? Megfázik ebben a vizes ruhában! - Eriggy innét... Elhallgass, hallod! -- mordultam ébredezve. - Hogy én fázom meg, mikor még a hajadszálaiból is csurog a víz? Aztán még csak be se gyújtottál... - Ott van a száraz fa a sütõben -- mondta, míg átszaladt a szobába, hogy szárazba öltözködjék. No, mire visszajött, már ropogott is a t z a kis falit zhelyben. Föltett egy cinkorsót teli vörös borral, hideg ennivalót hozott átal a kamarából, egykettõre odateremtette a reggelit az asztalra. - Téged aztán jól megmosdatott az esõ! Mikor lesz nagymosás a háznál? - Majd akkor, ha síkos lesz a víz a szapulóban. - Síkos lesz, vagy nem lesz síkos: vegyétek tudomásul, hogy az én fejem fölé többet nem teregettek semmi vizes rongyot, mert leszórok mindent az udvarra! - Máté bátyó - engesztelgetett. -- Már miért ilyen rosszkedvû kelméd? -- Azért, mert még álmomban sem vagy más, mint aki vagy! És amit még álmában sem ér el az ember, hogy érhetné azt el a valóságban? Érthetetlen arccal meredt reám. Mint aki valami hibbanás jeleit fürkészi rajtam: nem tudja, hogy egyszerre mi lelt... Másodnapra a frissen esett esõlúgban megtörtént a nagymosás. Hát persze, hogy megint a fejem fölé, a padláson teregettek! Ott volt az öreg iafia, lánya, mind az egész család. Én meg csak néztem, hogy minél elõbb otthagyhassam õket. Nem bírom már ezt a teregetõs kompániát! Idõnkint az egész familia fölvonul, míg én - ha végre magamra maradok -- álmodhatok szépeket a csurgó és csepegõ gatyák és nõi holmik alatt! Azt hiszik, hogy uralkodnak a házban? A ház az enyém - de ha vissza is tudnám kapni törvényesen: akkor is köllene a fészkes fenének! Megutáltatták velem szülõházamat a benne lakozó emberek. Eltépelõdöm (más dolgom nem lévén) Zsófikán. Egyetlen jótevõm a házban. Nem is tudom, nem több idõt áldozok-e reá, mint amennyit érdemel -- tény, hogy minden rezdülését, mozdulását, hajaszálát ismerem és figyelem: vagyis azokat a hétköznapi apróságokat, melyekbõl végül összeállítható vagy megközelíthetõ egy ember jelleme.

Annyi szent, hogy arra õ már sosem fog megtanítani, mi a szerelem. Olyan nõ tulajdonképpen nincs is - mert ezen emberi gyarlóság (mely szintúgy megtalálható az állatokban is) tõlem messze esõ fogalom... Kuruc katona vagyok. Azért szeretem Zsófikát, mert szép és jó hozzám; s azért nem, mert tartózkodó, ha nem is éppen közönyös, s az egyik sem elõnyös nõi tulajdonság. Hogy aztán õasszonysága miképpen áll velem szemben? Õ dolga... Isten engem, legjobb szeretném, ha nem szeretne: legalább tudnám, hogy nem boldogtalan. Mert szeretni és nem adni semmit? Ez maga a boldogtalanság.

Tegnap az egész Kondér nemzet házon kül volt. Születésnapra vitte el õket az idõsebbik fiú, a Pitykó (most legalább viszontláthattam régi hintónkat). Aztán kint is háltak a tanyán, mert két álló napig tartott a családi ünnep ... Zsófika, a tõle megszokott gondoskodással, különféle étkeket készítgetett számomra, és rakott h vösre a kamrában; bort is cipelt föl egy vederrel, majd letakarta a katlan födelével, hogy bele ne hulljon valami. Nem jó így, tele lesz apró borbogárral, habár 'iszen én a bort (ha egyszer nincs más) lenyelem akár bogarastul is. Jobb, ha frissen hozza, és személyesen teszi elém. Mindjárt más íze van a jó öreg vékony borának. Egyedül gubbasztottam a konyhában. Lusta voltam tüzet rakni, hogy megmelegítsem a vacsorát; inkább a bicskám hegyével böködtem ki egypár falatot a fagyos birkapörköltbõl -- s rettenetesen unatkoztam. Tiszta szerencse, hogy beállított Szaniszló. Senkit se találva a háznál, bekopogtatott, ahol világos volt, a konyhába. -Jó estét kívánok uraságodnak! Nem zavarok? - udvariaskodott. - Ó, a világért sem zavar kegyelmed! -- feleltem egykedv n. Lekuporodott egy zsámolyra, úgy vette elõ cifra burnótszelencéjét.

Bennfentes a háznál, mint aki otthon van, kiment a kamarába: körülnézett, behozott egy bütykös pálinkát, és maga elé tette az asztalra. Mi lesz most? Mindenekelõtt kinyújtja a két lábát, kényelembe teszi magát, szippant a dohányból, kortyol egy kis pálinkát. Sejtettem, hogy valami pletyka következik. Vagy legalábbis a legérdekesebb hírek felsorakoztatása, miket a nap folyamán összeszedett a városban. De nem... Szaniszló ezúttal Zsófikát pécézte ki, és róla kezdett rebesgetni különféle „érdekes" titkokat. Számomra nem is olyan érdekteleneket... Elõbb a külsejét kezdte bírálgatni, hogy sovány, mint a keszeg, olyin, mint a deszka, nincsenek mellei, és a nyakán meg az állkapcsa alján mindig van valami pattanás. Érdeklõdött, nem vettem-e észre, hogy vasárnap este rendszerint korábban tér nyugovóra, mert a férjeura, aki reggel útra kél, várja az ágyban. Kortyolgattam a kancsóból. Mert úgy jobban bírtam elviselni Szaniszló képzelgéseit. Már csak azért sem akartam félbeszakítani, hadd mondjon el Zsófikáról mindent, amit állítólag tud. Megdöbbentõ kép tárult elém. Értesültségeit - nem is titkolta - a már súlyos beteg Zsófi nénémtõl szerezte (ha szerezte): aki akkor már nyilván nem volt egészen beszámítható állapotban, hogy állítólagos bizalmával ennyire megtisztelte volna Szaniszlót. Kiszínezve, csillogó szemmel és látható kedvteléssel adta elõ, hogy „a leány" alig tizennyolc éves korban kényszer ségbõl ment hozzá Ráfelhoz, mert az megfenyegette õt, hogy ellenkezõ esetben öngyilkosságot követ el. Riadt, tapasztalatlan kis leányasszony, nem vállalta a felelõsséget egy öngyilkosságért, még egy oly férfiért sem, akit nem szeret: inkább kezét nyújtotta a nála sokkal idõsebb férfiembernek. Régi bevált fogásuk a reménytelenül szerelmes férfiaknak. Dömös Ráfi ekkor nászútra vitte nejét. A fiatalasszony beteg volt, lázas, köhécseló, már amikor útra keltek. Akkor fogant meg az idétlen poronty, akire nem is jó ránézni. Az asszony tulajdonképpen nem szereti az urát, de mivel vállalta a házasságot, és gyermeke apjáról van szó, minden kötelességet teljesít, amivel egy asszony a családnak tartozik.

Csak a férjével szemben felt nõen tartózkodó. Emiatt állandó civakodás van köztük. Ráfel egy alkalommal, hasonló viaskodás közben, kiugrott az ágyból, hanyatt vágta magát, és úgy verte testét a földhöz, mintegy önkívület ben; aztán fölugrott, elõkapta nadrágszíját, véresre csépelte a fiatalasszonyt: annyira, hogy egy szál hálóingben menekült át szülei szobájába ... Ekkor a dühöngõ Ráfel egy székkel leütötte a gyertyacsillárt. Kötelet kötött a kampóra, és fölakasztotta magát, ott himbálózva a levegõben, de senki sem törõdött vele... Rossz szokása, hogy éjszaka teljes testi mezítelenségben járkál a szobában, a felesége és a leánya jelenlétében. Ha hitelt lehet adni Szaniszló szavainak: Zsófika ezek szerint nem ismer mást a férfi-nõ közti vonzalomból, csak az egyoldalú szerelmet. Szerelem nélkül küldték házasságba. Oly korban, mikor még azt se tudhatta, mi fán terem a szerelem. Élete tanulsága, hogy ezt azóta se tanulta meg: a szerelem nélkül szült egy szem lányához se f zi más, csak a szülõi kötelesség, a megértõ türelem. Én is itt élek ebben a házban, kérdem: miképpen is szerethetné igazán, mikor ez a bikfic fruska oly szemtelenül öntelt? Mikor annyi nyers és visszataszító tulajdonsággal van felruházva? Milike leányasszonyka ebben a legkevésbé sem hibás: mi mást kezdhet õ a benne levõ rossz tulajdonságaival, mint hogy iparkodik azokat érvényesíteni? Alapjában véve ártatlan. Ki a b nös hát? Az apa nyilvánvalóan nem. Õ szerelmetesen szerette, sõt szereti asszonyát. Zsófi is ártatlan; mit tehet õ arról, hogy oly embertõl hozott világra magzatot, akit se teste, se lelke nem kívánt? Nem biztos, hogy minden házasságnál így történik, sõt az esetek többségében valószín leg nem. De sajnálatos a következmény. Mert az biztos, hogy Zsófikánál sajnálatos lett az eredmény. Ezekrõl sugdosott nekem Szaniszló, de már oda sem igen bírtam figyelni, mit darál a nyers és vontatott hangjával, felütve orrát, pálinkázás közben, mert õ csak darálja, darálja a pletykát fáradhatatlanul, abban él. Kortyolok egyet a korsóból, végigmérem oldalvást, és kérem, hogy hagyja abba. - Miért? Hát nem érdekes? Nem érti, mert szenvedélye kibeszélni mások dolgait.

- Sokkal érdekesebb lesz, ha mindjárt fülön foglak, és kihajintlak innen. Ajánlom, hogy ezt a pillanatot ne várd meg... Bár lassúdan, nehezen fogta fel viselkedésemet, szó nélkül fölállt, fejébe illesztette kalpagját, mélyen meghajolt elõttem, s indult az ajtó felé, mint akit farba rúgtak. - Akkor további jó szórakozást kívánok uraságodnak, jobbat, mint aminõben most része volt! - küldi vissza a szentenciát, némi kárörömmel hangjában. Fölállok, az ajtóhoz közeledem, de Szaniszló kísértete már elt nt. Nyomtalanul felszívódott az éjbe. Visszaülök a helyemre. Most látom, mégis gondolkodóba ejtett ez a méregkeverõ. Kérlelgetem, nem hamis kulcsot dugott-e a kezembe Zsófika jelleme megfejtéséhez... S mintha valami változás történnék bennem. Egyszerre tájékozatlanul, bizonytalanul állok Zsófikával szemben. Viszont õ is, már kezdettõl fogva, átláthatatlanul és érthetetlenül néz velem szembe. Néha úgy, mintha leplezne valamit elõttem. Esetleg régestelen-rég talán éppen én lettem volna a boldog férfiember, akivel szívesen megpárosodott volna?... Aztán rájövök: részemrõl se más, képzelgõ vágy, egyoldalú érzés a kettõnk közt levõ állapot. A magamra hagyatottság hozza magával. Zsófika a lánysága óta eltelt tíz év alatt kih lt, és merev szoborrá vált. Alighanem érzéketlenné az igazi szerelem még utolérhetõ vágya és lehetõsége iránt. Nem érdekli más, csak a kötelességtudás. Ez élteti, a mindennapi apró teendõkbe temeti magát. Olyan lett, mint egy konyhafelmosó apáca egy pápista kolostorban; a szigorú, majdnem hideg lelk , mármár érzéketlen nõk rendjébe tartozik. Minap is, hogy a konyhában minden ékesszólásomat elõvévén, azt fejtegettem elõtte a szokásos tormatörés közben (zúzva a tormatörõ bunkójával a mozsárba aprított tormát), míg õ a mosogatással volt elfoglalva: - Ne légy már mindig az a fekete márvány, jéghideg, merev jelenség: mint akiben meghalt minden érzés, hiszen te még szép és fiatal vagy... Elõtted áll az élet, Zsófikám! - Ó, az én elhibázott életem! - tört ki lelkébõl az önkéntelen só-

hajtás, mely kiröppent a légbe, és be az én szívembe, nem lehetett már visszaszívni. Nem is nekem, csak szavaim visszhangjaként, s nem is felém, megint a felé az átkozott mosogatódézsa felé mondta, melyben úgy járt a keze, mint a motolla. Épp hogy a fejét vetette félre egy kicsit szó közben, értsem úgy, hogy azért nem egyenesen a dézsának szólt a sóhajtás. S szokása szerint elhallgatott. A feszült csendben még több hévvel unszoltam, hogy nem vénasszony, ne hagyja el magát, törõdjék valamit mással is, például a külsejével: mégse járja, hogy kora reggeltõl estig csak a gazdasszonyi munkákba ölje fiatalságát! Igaz, hogy a dolgát pontos, villámgyors mozdulatokkal végzi: fõz, mos, tereget, mosogat, vasal, mángorol, felmos, takarít -- ebbõl tevõdik ki a munkaköre, felváltva. - Ha tudná, mennyire unom... Utálom ezt a munkát! - De édes szívem, akkor mi a fenének csinálod? Tartsatok egy vénasszonyt, aki elvégzi helyetted. Rám néz, önkéntelenül elmosolyul a képtelen ajánlatra. - Azt nem lehet. Mindig tudtam, hogy atyjaura és családja kárhoztatja õt erre a méltatlan sorsra, õk kívánják tõle, hogy a családért föláldozza magát. Mert ha nem kívánnák, éppen elég pénzük lenne, hogy fogadnának egy ház körül foglalatoskodó vénasszonyt. Amiképpen más házaknál szokás. Látom, most is atyjaura képe meredhetett föl elõtte: mert az a falánk farkas és örökkön éhes családja úgy megdelejezik a köztük élõ egyetlen asszonyembert, hogy hamarosan a sírba kergetõi lesznek. Nem látják, hogy már így is csak a temetõben, az anyja sírján érzi jól magát! S mintha megérezte volna gondolatomat, a totyori János bácsi egyszerre csak betoppant az ajtón. Körülnéz. Oldalvást vetett tekintetébõl látom: igen elégedett velem, hogy oly szorgalmatosán töröm a tormát... Ha valaki dolgozik a családért, azt bárkitõl nagyon szívesen veszi: õ is értük gyõzködött egész életében. De mióta Zsófi néném meghalt, valahogy nem leli magát a világban,

szemmel láthatólag mindentõl elment a kedve. Elõjött a hízás, derékfájás, erõs szívdobogás, csontropogás és miegymás öregkori sok kellemetlenség. - Zsófika! -- szólal távolról jövõ, visszafojtott hangon, szinte lerí róla, hogy épp most tette le a Bibliát, most bújt elõ az igék édenkertjébõl. -- Ugye, azt a hátsó sunkát nem felejtetted el az este beáztatni? - Ott áll, apámuram, egy dézsa vízben - hangzik a felelet, csaknem közönyösen. - Lássuk csak! Ellepi a víz teljesen? - fordul a sarokba, hogy meggyõzõdjék a végzett munka pontosságáról. - Én akkor hát kimegyek a kamarába. Megtöröm a béléshez való diót... Még csak annyit akarok mondani, hogy a tormatöró mozsarat ne mosogasd ám el, mert beszivárog a víz a repedésekbe. Aztán akkor beleesik a korhadás. Még a rudat se! Hadd száradjon meg az egész úgy, ahogy van, kitesszük a napra, még a légy se mászik belé... hiszen torma! Visszafordultából hozzám is van egy szava: - Te meg, ha végeztél a tormatöréssel, beáztathatnád ezt a csomó száraz kenyeret. Itt áll mióta! -- katangol az egyik fiókban. - Aztán ha megpuhult, odaszórhatnád a csirkék elé. -Áztassa meg a zápor, és szórja a nyavalya! Mi vagyok én? Tikápoló? - Zsófika, akkor ezt se feledd el! Végre ránk csukta az ajtót. Váratlanul hozzá nyúlok, derekánál átölelem, de annyira szabódik és forog, hogy csak a hajába ér arcom. - Jaj! - húzza hátra magát. - Belátnak az ablakon. - Jó, hát akkor bújjunk el a sarokba. Ide ni... - Nem megyek. Látom, annyira fárasztja a birok, hisz olyan a karomban, mint egy kis vergõdõ csontváz: hogy megszánom, és elengedem õt. - Mondom, fordíthatnál több gondot magadra. A külsõdre is... Mondd, mikor mostál hajat utoljára? - Jaj, talán hajszagom van? - rémül meg. - Két hét óta mindennap szeretnék hajat mosni. De sose jut rá idõm. - És monddsza, gyöngyvirágom, mikor néztél utoljára tükörbe? Pillanatig maga elé mered. Kezében megáll a mosogatóruha. Végül megrázza a fejét.

- Nem is tudom már. Arcán futó mosoly suhant át; félénk, búvó tekintettel visszahajol a dézsára. - Hát ha nem nézel tükörbe, akkor miképpen fésülködöl? - Tükör nélkül... Nem kell ahhoz tükörbe nézni. Nem is tudja, fésülködéskor hajnalonkint egy másik tükörbe néz. Egy sokkal távolabbiba. A valódinál is igazibba: mely imádott anyja világából veti reá vissza a fénysugárt. Még mindig csak egyetlenegy érték és gondolat foglalkoztatja: az anyja... - Nem is vagy te asszonyember! Fékomadta! Akkor többet adnál magadra! - Miért mondja, hogy nem vagyok asszonyember? Hát akkor mi vagyok? - néz rám õszinte elképedéssel. - Inkább angyal, mint asszonyember! Zavarba jõ. Elpirul, és gyorsan az ablak felé fordul: ne lássam szégyenkezését; mert ha bókot kap, mindig zavarba jõ. Szörny szégyenlõs teremtés. Én pedig nem bóknak szántam, amit mondtam. - Hogy lehet, hogy én még téged sohase láttalak nevetni? Legközelebb majd megcsiklandozlak ... Úgy jobb lesz néked? - Azt már nem! -- feleli rátartin. - Ideültetlek a térgyemre, galambocskám! -- Azzal már fogtam, húztam, ültettem is erõvel. -- Hallod-e! Hiszen te olyan vagy, mint egy kis csontváz! Szinte nem is vagy. Csodálom, hogy még nem fújt el a szél -- mondom vidoran, mikor eleresztettem. - Nem vagyok csontváz! -- tiltakozik. No de megint az öreg: - Ebédhez teríthetek már? - érdeklõdik türelmetlenül. Ezer szerencsénk, hogy nem elõbb érkezett. A föltett kérdésben benne foglaltatik a felszólítás, hogy húzhatom a nyúlcipõt elszelelhetek kifelé a konyhából, mert útban vagyok. Itt szokta elõszedegetni a ládából az evõeszközöket, mielõtt nagy gonddal a cintálra rakja. - Igen, apámuram. Mindjárt teríthet kelméd. Csak még gyorsan elmosogatom ezt a tormatörõ mozsarat -- néz felém, mintha marasztalna. - Míg ki nem h l a meleg vizem.

- Mondtam, minek azt mindig mosogatni! - förmed a leányára. Magától leszárad róla a törmelék ... Torma! Nem érted ?... Torma... Feje búbjáig piros a méregtõl. - Jobb, ha mégis elmosom. - Ezt pedig nem mosogatod el! - ragadja meg az öreg a mozsarat eszelõsen. Zsófika elveszíti a türelmét. - Ha elkorhad, legföljebb veszünk egy másikat! - Igen ám! - villogtatja az öreg a szemét, miközben sárgásra vált tökarcára egy kis mosolyt is erõltet. -- Csak tudod, lányom, az pííízbe kerül! A pénz szót oly kínosan nyújtva ejti, mint akit bõrénél fogva, elevenen nyúznak.

 

 Forrás:
Impresszum
Fapadoskonyv.hu Kft.
honlap: www.fapadoskonyv.hu
e-mail: info@fapadoskonyv.hu
megjelent A/5 oldalméretben
New Baskerville betűtípusból szedve
A könyv az alábbi kiadás alapján készült:
Móra Könyvkiadó 1973
Korrektor: Budai Ákos
Borító: Rimanóczy Andrea
ISBN 978-963-299-608-03
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.