TE VAGY A LEGÉNY...hallgatható zenével 1908-ból, s regénnyel
Tyukodi pajtás
                        |
| Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, Nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs, Teremjen hát országunkban jó bor, áldomás, Nem egy fillér, de két tallér kell ide pajtás! Szegénylegénynek olcsó a vére, Bort kupámba, bort, embert a gátra, |
http://gramofon.nava.hu/302546438/te_vagy_a_legeny_tyukodi_pajtas
Jankovich Ferenc
Teremjen hát országunkban jó bor áldomás, nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás! Kunszék, anno Domini 1709. die 4–15. Januarii Azzal kezdem a históriát, hogy nevem – még ez köllött nekem! – Tyukodi Mátyás; rólam szerezték vót a dalt:
Te vagy a legény, TyukodiMindenki ösmeri. Egyedül a pápisták nem kedvelik – mimúlatás volt. Nyárson forgott az ökör, te vagy a legény? Miféle legény? Hogy én vagyok az?… Jó pajtások,volni inkább voltam, mint vagyok. És ha voltam, huj, huj, hajrá? Te voltál az a dali legény, csakugyan te Tyukodi pajtás?!
Egy szerencsém, hogy a ládában megtaláltam boldogult jó atyámuram viselő ruháit (csoda, hogy nem lopták el azt is!), meg hogy a termetünk is egyező (nemhiába hajtogatják oly sűrűn, hogy kiköpött apám fia vagyok): így legalább van mit magamra szednem. Hanem ezek a gonosz pápisták a házban, akik a rokonság örve alatt megszállták a Tyukodi-kúriát, mert míg oda voltam, holt híremet költötték, még ezeket a hitvány göncöket is görbe szemmel nézik. Kapzsik, fukarok. Nem is kunszékiek ezek: valahonnéd Ruténiából vagy mi a fenéből keveredtek ide őseik… Még egy szobát se adtak, mikor hazajöttem a lóval és a kardommal: egy nyomorult lyukat ajánlottak föl, egy odút, a távolból érkezettnek, aki annyi év múlván, megtépve és megcsalatva, a csaták forgatagából tértem vissza a szülői házba. – Igen? Szoba kellene? Nincs nekünk szabad szobánk – kezdte rá a sopánkodást az öreg atyafi. Ügy nézett rám, mint egy hízott egér, mely két lábon áll, összetett mellső tagokkal. – Az egyik szobában Ráfel vőm lakik, együtt a Zsófika lányommal… mert te még nem is tudsz róla, Máté, azóta a Zsófika is felnőtt, és férjhez ment; a másik szobában a kis Milike, a leánygyermekük lakik, az én tízéves kis unokám; a harmadikban a Marci fiam, aki szintén megnősült, és gyerekek vannak, sőt itt az anyós is; a negyedikben én… sajnos, már csak egymagam, mert tavaly nyáron meghalt szegény Zsófia nénéd, az én drága, hű, szerelmetes asszonyom – szipogta el-elcsukló hangon, ökle bütykeivel kaparászva a szemgödrei körül, hogy úgy lássék, mintha sírna. – De van ott még egy ötödik szoba is, egész belül, az, amelyik délszakra néz! – feszegettem a kérdést, mert bosszantott a lelketlen „rokoni” fogadtatás. – Ó, Máté, hiszen az a vendégszoba! – mosolygott elhárítólag. – Most is lakik benne egy kedves látogatónk, aki szintén messziről, Ruténföldről érkezett. – Az a fontos, hogy megfizessen kelmédnek! Legalább hozott sok pénzt? Fizet? – csaptam vissza az ájtatoskodóra. – Fizetni fizet… Rendes, magyar érzésű ember. S úgy mért végig tetőtől talpig, mintha engem nem tartana annak. Várj csak, várj csak, vén zsugori, kupori, császárpárti pápista! – Hát szóval még egy szobát sem adnak kegyelmetek atyám házában?! 5 – Van itt hely, adunk. Adunk szívesen. Ha számunkra a helyzet nem is valami előnyös. Hadd mondjam meg, uramöcsém: jobb neked, ha szépen meghúzod magad, és egyelőre nem mutatkozol a községben, mert itt most elég kurucellenes a hangulat. De ne félj, majd én segítek rajtad; úgy elduglak a házban, hogy nem szúrsz szemet senkinek. Még a szomszédoknak se… Beteszünk egy fekvőhelyet a fáspincébe, és ott nyugodtan megbújhatsz. Nem fog zavarni a világon senki. Vagy ha néked jobban megfelel, van egy szobaféle hátul, jól eldugva, fönt a padláson, ahol a ruhát szoktuk szárogatni télen vagy rossz időben. Még ott lesz a legjobb helyed! Megszemléltem a fáspincét. Egérszagú, dohos, hideg, és ráadásul nyirkos, még egy bujdosónak is barátságtalan. Már akkor in a száraz hideget választottam. Így történt, hogy – uram isten! – padláson van a szállásom. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz hely: nyáron híves lesz, télen se nagyon hideg, mert a ház hátulja nádfödeles, nem zséndeles, van a tetejében egy behavazott gólyafészek is. Alvóhelyem egy zizegő szalmazsák. Elhatároztam, hogy havonkint friss zsúppal tömöm majd meg; van asztalom is, egy százéves, kizsuppolt karosszékkel, amely teli van cafrangokkal. Az asztalon kalamáris, benne zöldes színű téntalé, magam gyártottam tölgy-fagubacsból, és mellette kisebb-nagyobb tollak, azok is a saját készítményeim, a szomszéd lúdjainak a szárnyából valók; előttem egy rakás árkus papiros, sárgás színű, mert régi, idejétmúlt bírósági ítéletek vannak a hátulján – végül jobbról kézre áll a kupa és a korsó, amelybe mindig kerül bor. (Majd mindjárt elmesélem, mi módon; remélem, nem az a korsó, amelyikről mondani szokás: el nem törik…) Bármi történjék körülöttem, nyugodt vagyok. Itt vár engem asztalom enyhe: a könyv, a papír, a toll s alattam egy nyekergő, öreg karosszék, akár mint a gondok, a gondolat trónja… Visszatérve a ugyan Kunszéken születtem, de nem vagyok színkun, csak anyám volt az; apai ágon őseim valamikor Szatmárból származtak át, ahol övék volt a ma is meglévő Tyúkod falva és uradalma. A vitézlő nagy erdélyi fejedelem, Thököly Imre választott legénye; Bercsényi Miklós sárosi főispán generális urunk lovas vitéze; 6 a néhai hős Bezerédj Imre szintén első legénye: sok év során sok csatában megfordultam, szégyent soha nem vallottam, kardomat a labancokon gyakorta megköszörültem, s mai napig becsülettel megőriztem. (Atyám ládájában található, mindenféle lomok alján, a sarkantyúkkal együtt.) Nem az a bajom, hogy itt kell senyvednem egy majdnem idegenné vált városban és házban: hanem hogy már nem hadakozhatom. Bánt, hogy ki kellett állnom a vitézi sorbul, a katonáskodásbul, amit én az összes nyomorúságokkal együtt húsz év során annyira megszoktam! Ha meggondolom: a szabadságért való harc, a hadakozás tette ki eddigi egész életemet – s ihol, mire jutott állapotom! Bezerédj „árulása” és vérpadon való vesztése után nekem is le kölletett tennem a hadakozásról, mert egy „árulónak” voltam első legénye: így a mindig ott áskáló ellenerők (Károlyi és köre) más szóval a mai „kiskirályok”, a mi szent ügyünk buktatói, engem is árulónak bélyegeztek. Strázsamesteri rangomtól megfosztottak, kitagadtak legjobb kenyeres pajtásaim közül. Vezéremet mindig szerettem. Sok szép csatákban vettem részt mellette, de – eszküszöm az Istenre! – semmit se tudtam az űkegyelme háttérben viselt dolgairól. Még annyit se, mint egy kóron élő, tábori szamár. Mi csak a harci parancsolatot vártuk, hogy végrehajtsuk: soha nem vágytunk bekukkantani az űkegyelme magasabb, vezérlő terveibe Ez különben mindenhol így van. Beismerem, hogy szamár voltam – amiben csak az vigasztal: barátaim, nincsen ember a hazában, aki életében legalább egyszer ne lett volna szamár. Ebben a ribanc labanc világban, jó pajtások, ez már így dukál… Jobb, ha behúzzuk a fülünk-farkunk – beszélni ezüst, hallgatni arany… Igen ám, ha olyan könnyen menne! De mi nem olyan legények vagyunk – más fából vagyunk kifaragva… Legyen ezer baj, akkor is azt mondjuk: Dicsőség a nagy Fejedelemnek, igaz szívből kívánom, vezérelje az Ég győzelemre fegyverét. Kár, hogy jómagam már abban nem hiszek. Nemcsak hogy jómagam, velem együtt még sokan, akik szanaszét szóródtunk a világban: mindenünkből kiforgatott, tarisznyás kódisokká züllöttünk, szégyenszemre mások könyörületéből élünk. Szabadlegényekból szegénylegényekké lettünk. Kiábrándultunk, és hitetlenek vagyunk: mert a hosszú idő alatt, míg hittünk fegyvereink győzelmében, kimondhatatlan sokat kellett tapasztalnunk a 7 közönséges életben, sok tekintetben talán többet, mint a mi vezérlő tisztjeink vagy maga a nagyságos Fejedelem… És most itt vagyunk, jégen maradtunk valamennyien; sírunk-rívunk, vonyítunk, mint a farkasok a holdvilágban, mikor látnunk kell vesztünket és a széttépett ország pusztulását… Kérdem: miképpen is törődhetnénk mi ebbe bele? Soha! Soha! Inkább fölkelünk mindhalálig, újra-újra, de a jussunktól nem tágítunk! Huszonnégy éves voltam, mikor itt hagytam özvegy atyámat – s negyvenharmadikat tiprom, mire visszarendelt a sors a régi szülőházba. Ami állítólag már nem is enyém! (No, de ennek majd utánanézünk, csak egy kicsit jobbra forduljon a világ!) Összecsikordul a fogam, mégis hálát adok a jótevő mennybéli Magasságosnak, hogy hiánytalanul megvannak a csontjaim, hogy a bőrömben vagyok (ha nem is ép, megtarkított, tódott-fódott mundéromban), hogy nem nyúztak meg teljesen, s hogy egyáltalán élek. Irhámat, miképp testi térképem mutatja, alaposan meglyuggatták, kipity a hadakozás és a bujdoklások viszontagságai: korrajznak is beillenék, ha egyebet se jegyeznék föl, csak sebhelyeim történetét – de erről még gondolkodom… Kaptam sebet mindjárt a legkezdetén, Zernyestnél, mikor teljesítve atyám akaratát, útra keltem, és találkoztam a fejedelemmel, és életemben először voltam csatában… De hogy idő előtt el ne lőjem a puskaport: elmondom útnak indulásom történetét. Azért, hogy körülvesz a harci múlt, mert én vagyok a életem, mint ahogy eleve elgondoltuk: nem vagyok tanulatlan ember. El se hinnétek, barátaim, hogy eredetileg nem is készültem katonának. Hosszú éveken át koptattam a padot a Kunszék városi premontrei rendház ma is látható iskolájában, a fehér atyákéban, ahol sok jó, hasznos tudnivalókra tanítják a kun fiakat: az elemi ismeretektől kezdve fokról fokra, a különb-különb, magasabb tu A premontreieké a leghíresebb iskola messze környéken. Atyám magas tisztséget viselt: pallosjoggal rendelkező főbírája volt a városnak; eredetileg fiskusnak szánt, majd idővel a Kiskunság kapitányának szeretett volna megtétetni. A főkapitányság székhelye ugyanis Kunszék. Itt tehát a főkapitányság nemcsak fiskusi, katonai rangot is jelent. Miképpen az én jó vitéztársaim, az ízigvérig kiskun Csínom Palkó nótájában is kimondatik: 8 Szabad nekünk, jó katonák, Tisza-Duna közi: ellenségnek, mert nincs köztünk, sehol semmi közi… Nincs, mert e terület lakossága szabad, független. Vonatkozik ez az egész kun földre, a Nagykunságra és a Jászságra is. így talán már érthetőbb, mit képvisel hatalmilag a kunszéki főkapitányság. Ez alá tartoznak a kiskunsági kapitányságok. Minden ügyes-bajos dolgokban itt mondják ki a legmagasabb ítéletet – ami igencsak fő-fő rangot biztosított volna számomra. Innen már csak egyenest a királyhelyettes országnádorhoz vagy magához a királyhoz lehet föllebbezni. Mivel pedig a kunok ősi jusson önkormányzattal rendelkeznek, s ez az autonómia szabadságjogokat biztosít számukra: a nádor vagy a király rendszerint a kunszéki főkapitányságnak ad igazat azzal, hogy az ítéletet helybenhagyja. Ősi szokás, mert ennek fejében viszont – örök elkötelezettséggel – mi vagyunk az állandó és ingyen lovashadai a mindenkori királynak. Jön a parancs, mire a kun – mind, aki csak fegyverfogható – bármely pillanatban nyergelni kész. Hozza a futár a lobogó kék harci zászlót, meglengeti faluról falura és határról határra: nyomban megáll minden munka, az arató leteszi a kaszát, a kapáló a kapát, ki-ki siet haza nyeregbe szállni és gyülekezni. „Lóra! Lóra!” Kinek-kinek egy paripa, egy vezeték ló kiállítása és a teljes fegyverzet és ellátás a kun községeket terheli – de csak addig, míg a Kunság határain túl nem jut a sereg. Azon túl már a nádor vagy a király tartozik gondoskodni az ellátásról – de megint csak addig, míg az ország határain túl nem léptünk. Gyorsan mozgó könnyűlovasság, a hadban mindenütt elöl járók vagyunk, és mivel mi sem élhetünk a levegőből, szabad a rablás akármerre, amerre visz a hadvonulás: nem kerül pénzébe a királynak se a kun vitéz, se a ló… A királynak se jön rosszul – nekünk is jó. Ez az egyezség a királysággal a kunok megtelepülése után, még az árpádi időkben köttetett, ezüstbullával megpöcsételtetett, s mind a mai napig érvényben van. Közös ügy, mert így kívánja a haza érdeke, a közérdek, mit Mátyás király a „kiskirályok” ellen hozott ítéleteiben.
pajtás…
tagadás,
nem is pápista labancoknak való, hanem inkább az ilyen
magamfajta
kurucok szájába… Be sokszor is énekeltük a szegény
fölkelt ország
minden részeiben – egykori szabadlegények, Thököly
farkasai, Rákóczi
talpasai, országjáró szilaj kóborlók –, mikor,
napszállta után, megpihenve erdőn, mezőn, táborokban, égig lobogó
tüzek mellett ültünk körös-körben.
Nem is olyan megvetni való
csapra álltak a hordók, együtt szikrázott a jókedv és a csillagok
milliomja az égen, összekavarodva a máglyatüzek föl-fölszálló sziporkáival.
Volt úgy, húsz-egynéhányan fújtuk, de megtörtént, hogy
egyszerre száz meg ezer torokbul zengett a dal. Elhangzott messzire,
Erdélyből a Felvidékre, onnan le a Kisalföldre, Nagyalföldre, Dunántúlra
– itt a Kunságban is gyakran megdobogtak rá a szívek…
Büszke is voltam rá, de ma már – isten tudja! – inkább befognám
a fülem, ha hallom: úgy érzem, mintha csúfolnának… Mert mi az,
hogy
egyet mondok:
miért voltam az? Eh, jobb erről ma már nem beszélni, veszett
ügy az egész!… Ha végigmustrálom magam, ha újra-újra megjártatom
öregedő szemeimet az én megkopott valómon, híg gúnyámon,
egyetlen pár csizmámon, melyről
rég leoldoztam a sokszor
megpöngetett, hetyke farkú sarkantyút, a sárgarézből valót (azóta
zöldre föstötte a rozsda) – hát nevetnem kell magamon…
Hej, te rongyos-fótos kuruc! Érdemes volt annyit küzdened?
Huszonnégy
éves korod óta negyvenhárom éves korodig?! Hová
JANKOVICH FERENC
lett a régi
Tyukodi pajtás
voltál a
TÖRTÉNELMI REGÉNY
4
FÉLRE TŐLEM, BÚBÁNAT!