Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar népzene és annak kapcsolatai

Elsőként talán nézzük a  magyar népzene és a cigányzene viszonyának kérdését!  AÍnnál is inkább, mert Liszt Ferenc a múlt század közepén egy munkájában a magyar zenét – tévesen – cigányzenének nevezte. Ez az elképzelés olyan mély gyökeret eresztett, különösen külföldön, hogy manapság is a legtöbb esetben, ha magyar népzenéről van szó, azt a cigányzenével azonosítják. Ezzel szemben az igazság az, hogy a városi cigányzenekarok a sekélyes népies műzenét játszották, ami szélesebb körök kielégítésére alkalmas. A cigányok zenei repertoárja nagymértékben igazodott környezetükhöz. Így Máramarosban, Biharban, de máshol is a század első felében a cigánybandák változatlanul adták elő a dudásoktól örökölt repertoárt. De a városokban és azok közelében csaknem kizárólag a népies műzenére korlátozódott tevékenységük. Az utóbbi évtizedekben bekövetkezett ízlésváltozás eredményeként, újabban már városokban is gyakran játszanak régi vagy új típusú népdalokat, tehát igazi magyar népzenét.

Ezek után Bartók Béla nyomán vázoljuk fel, hogy a magyar és a szomszédos népek népzenéje milyen kölcsönhatásban állt egymással. Ennek többféle fokozata ismert: 1. Csak idegen szerkezet, részletek átvétele. 2. Az átvett dallamok átalakítása az átvevő nép zenéje jellegének megfelelően. 3. Az átvétel bővüléssel vagy a dallam megcsonkításával. 4. Végül teljes átvétel változtatás nélkül. Meg kell jegyeznünk, hogy van néhány olyan dallam, ami nálunk és a környező népeknél egyaránt megtalálható (pl. Szeretnék szántani, Debrecenbe kéne menni stb.), de ezek egyik nép zenéjére sem jellemzőek.

A német zene stílusával szinte semmiféle közvetlen kölcsönhatást nem lehet kimutatni, az innen származó dallamok többségükben cseh-morva-szlovák közvetítéssel és átalakítással kerültek a magyar néphez. Úgy látszik, hogy a középkor végi és a XVI–XVIII. századi közép-európai német zenét leszámítva a magyar és a német népzene között olyan alapvető különbség adódik, ami a kölcsönzéseket csaknem teljesen kizárja.

Egészen más a helyzet a szlovákkal, nemcsak a nyelvhatáron, hanem attól távolabbi területeken is. A kapcsolat nagyon sokrétű, hiszen a szlovák munkások évszázadokon keresztül jártak le az Alföldre aratni, mint vándor üvegesek, drótosok, gyolcsárusok stb. magyar nyelvterületen keresték a kenyerüket. Érdekes módon a régi típusú népzene  nyomát nem vagy rendkívül ritkán találjuk meg a szlovákban, annál gyakrabban előfordul az új magyar népdal. Ez valóságos forradalma volt a magyar népzenének, mely nemcsak Szlovákiába, hanem Morvaországba, sőt Galíciába is eljutott. Ennek oka az lehet, hogy ebben az időben a kapcsolat különösen megerősödött, a XIX. század második felében a katonaság terjesztette a pattogós ütemű új népdalokat. Ezért találunk sok megegyező dallamot a magyarban és a szlovákban.

Ismét más a helyzet a kárpátukránokkal (ruszinok) kapcsolatban. A magyar kanásznóták egy része ugyanis az ún. kolomejka hatását tükrözi, kb. harminc variánscsoportban. Itt valami ilyenféle egymásutániságot tételezhetünk fel: ruszin kolomejka → magyar kanásznóta → verbunkoszene → új magyar népi dallamok. Ugyanakkor ezen a területen is rendkívül erősen jelentkezik az új magyar dallamok hatása, sok esetben teljes átvétele. Némelyik népzenei gyűjteményben ez a 20–40 százalékot is eléri.

Más kapcsolat alakult ki a román népzenével, amit elsősorban Erdélyben érdemes vizsgálni, ahol az együttélés a múltban és jelenben rendkívül szoros. A románok több, egymástól jelentősen különböző zenei területet alkotnak. Ezek többségében a magyar származású ötfokú dallamok ismeretesek, ugyanakkor az új magyar zene csaknem teljesen ismeretlen, legfeljebb Máramarosban fordul elő, de itt minden bizonnyal ruszin közvetítés eredményeként. Ez utóbbi dallamok elterjedésének hiánya többek között zenei alapkincsük más jellegével, illetve az ehhez való ragaszkodással és az ízlésbeli különbséggel magyarázható.

Szerbiában, Horvátországban, Szlavóniában a magyar népzene nyomát hiába keressük. A hatás mindkét oldalon elenyészően kicsiny. Ugyanakkor a Muraközben a régi magyar anyagból történt átvétel rendkívül nagyszámú. Ismerünk olyan gyűjteményeket, ahol a közzétett ötfokú dallamok az egyharmadot is elérik, tehát arányuk sokkal magasabb, mint a magyar anyagban. Ez azonban a délszláv területnek csak egy elenyészően kis része, de a magyar népzene számára éppen konzerváló jellege miatt rendkívül fontos.

Végigtekintettük a magyar népzene egyes rétegeit, amit Bartók Béla 2600 dallam megvizsgálásakor a következőképpen osztályozott: 1. Régi pentaton dallam kb. 200 variánscsoportban kb. 1000 (9%). 2. Új dallam kb. 800 variánscsoportban kb. 3200 (30%). 3. Magyaros dallam, népi műzene kb. 600 variánscsoportban kb. 2500 (23%). 4. Idegenszerű dallam kb. 1000 variánscsoportban kb. 4000 (38%). Ez az áttekintés, mely arányaiban az azóta végzett kutatás következtében lényegesen nem változott meg, világosan mutatja, hogy az új magyar népzene kiteljesedése és általános elterjedése előtt erős idegen hatás fenyegette azt. Ez éppen magyar jellegének rendkívül kis területre történő korlátozódását okozhatta volna.

A népzene átadásának módját hosszú időn keresztül a családon belül meghatározta az, hogy a nagyszülők maradtak otthon a gyermekekkel, míg a szülők, a felnőtt gyerekek a mezőn, a határban dolgoztak. A nagyszülők így sokkal többet foglalkoztak az unokákkal, és adták át népzenei ismereteiket. Ez a hagyományozási mód a falusi élet üteme megváltozásával csak az utóbbi időben bomlott meg.

A dalolásra régebben nagyon sok lehetőség kínálkozott, így a közös munkák egész sora nem eshetett meg nótaszó nélkül. Régebben az együttesen végzett robotmunka, majd a nagybirtokokon teljesített napszámos-, summásmunka adta a keretet, ritkábban a munka közben, gyakrabban a pihenőben. A már említett kukoricafosztás, a fonó, a szüret mindmegannyi alkalom a dalolásra. Az ilyen jellegű munkák megszűnésével természetesen a dalolás lehetősége is csökkent.

 

A gyermekek játékában, a lányok összejövetelein, a vasárnapi sétáláskor nem maradhatott el a dalolás. Az alkalomhoz kötött dalok a szokásokhoz kapcsolódtak, melyeknek egész rendszere alakult ki. A lakodalom egyes részeihez meghatározott nóták jártak. A karácsonyi, húsvéti, pünkösdi dalok éppen úgy mások voltak, mint a farsangi dalok vagy a Szent Iván-napi tűzugrás ma már elfelejtett énekei. Mindezekről a szokásokkal kapcsolatban még szólni fogunk   (forrás:Balassa-Ortutay A magyar népzene és a népi hangszerek)

S akkor most nézzünk egy konkrét nemzethez is kapcsolódó példát!

Török-magyar népzenei kapcsolatok

 

„A magyar népzene ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik.”[i] Több mint száz éve, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán vezetésével Magyarországon elindult a tudományos igényű népzenekutatás. A magyar zene gyűjtése és elemzése mellett mindjárt az első lépéseknél megkezdődött a szomszédnépek és a rokon népek zenei kultúrájának vizsgálata is. És valóban, igen fontos, hogy a kutatás ne szűküljön le egy kisebb területre vagy egyetlen államalakulatra, mert a népzene számos rétege areális jelenség, és akár a folyók vagy a hegyek, a zene sem veszi észre az országhatárokat, amikor az egyik országból a másikba lép. Hogy mi a sajátos népzenénkben, is csak akkor tudjuk megmondani, ha más népek zenéit is ismerjük.

Noha a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, a magyar népzene egyetlen finnugor nép zenéjével sem rokon. Ez nem is csoda, hiszen a nyelvészek és történészek megállapításai szerint a magyarok finnugor rokonsága elsősorban nyelvrokonság, vagyis nem az etnikumra, hanem a nyelvre vonatkozik. A mai magyar köztudatban a finnugor nyelvrokonság helyett mégis a finnugor rokonság tudata terjedt el. A magyar népzenéből azonban nemigen vezet út a finnugor népek zenéi felé. A finnugor cseremiszek pentaton kvintváltó stílusa kivétel lehetne, itt azonban joggal gyanakodhatunk (csuvas) török hatásra. A területen sokat gyűjtő Bereczki Gábor szerint: a cseremisz területen “bizonyos csuvasos hangtani jelenségek addig terjednek, ameddig a törökökre jellemző kvintváltó dallamok”.

Míg a finnugor-magyar zenei kapcsolatok csekélyek, több szál mutat a törökség zenéi felé. Ez érthető, hiszen török népek nagy szerepet játszottak a ma­gyarság, a magyar kultúra és népzene kialakulásában. Bartók Béla illetve Vikár László és Bereczki Gábor is a finnugoroknál kezdte keleti kutatásait, majd a törökség felé fordultak, ahol a magyar zene rétegeihez hasonló dallamstílusokat találtak.

Bartók 1936-os anatóliai kutatása után ugyan a törökségi népzenék helyszíni kutatása megszakadt, de tanulmányok és könyvek sora készült el a magyar népzene keleti kapcsolatairól. Kodály Zoltán elsősorban a cseremiszek és a csuvasok népzenéjét és azok magyar vonatkozásait tanul­mányozta Vargyas Lajos a Volga-vidék népzenéjének nagy ívű történeti átte­kintését végezte el, Szabolcsi Bence még szélesebb nemzetközi zenei összefüggésekre mutatott rá, Dobszay László és Szendrei Janka pedig a magyar sirató és az ún. pszalmodizáló stílus széles nemzetközi vonatkozású etnomuzikológiai áttekintését valósították meg.

A helyszíni kutatás akkor indulhatott újra, amikor Szovjet és a Magyar Tudományos Akadémia egyezménye lehetővé tette, hogy magyar kutatók utazhassanak a Közép-Volga vidékére. A terület kiválasztását az indokolta, hogy többek feltételezése szerint itt volt a magyarság őshazája. Vikár László zenész és Bereczki Gábor finnugor nyelvész 1958-1979 között gyűjtöttek a területen az ott élő finnugor és török népek között, és a felvett mintegy négyezer dallam egy részét publikálták is.[iv] Gyűjtésük külön értéke, hogy egy nagy, sok nemzet által lakott terület népzenei rétegeiről ad megbízható összehasonlító képet. A gyűjtések során kiderült az is, hogy a magyar népzene egy rétegéhez hasonló kvintváltó stílus csak a cseremisz-csuvas határon és közelé­ben, egy 60–80 kilométer átmérőjű körben él, mégpedig mind a két népnél. Munkásságuk eredményeképpen a Volga-vidék népzenéjé­nek felgyűjtése és a magyar népzenével való összevetése befejezettnek tekinthető.

Magyar részről a másik jelentős keleti népzenei kutatás Törökországban történt, ahol 1936-ban Ahmet Adnan Saygun kíséretében Bartók Béla népzenét gyűjtött. Bartók nagy jelentőséget tulajdonított ennek a művének. Hosszú szünet után ez volt első, egyben élete utolsó gyűjtőútja, és a török zene annyira foglalkoztatta, hogy Amerikába történt emigrálása előtt komolyan gondolkozott a törökországi letelepedésen. Nem véletlenül volt lelkes a gyűjtött anyagtól, hiszen erős kapcsolatokat fedezett fel a magyar és az anatóliai népzene között:

 

"Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát… A második, Bekirtől hallott dallam – megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban.".

 

Bartók tanulmányában a következőket olvashatjuk:

 

“A 78 énekes dallam 43%-a, azaz 33 dallam tartozik az 1. és a 2. osztályba". Felsorolja a dallamok tulajdonságait, majd arra a következtetésre jut, hogy: "Ha összehasonlítjuk ezeket a tulajdonságokat a nyolcszótagos régi stílusú magyar dallamok tulajdonságaival, látjuk, hogy ezek szinte szó szerint megegyeznek. Azon kívül, hogy a nyolcszótagos parlando török és magyar anyag között feltűnő hasonlóság van, többet is lehet mondani: az 1. osztály kilenc török dallama ill. variánscsoportja zömének van variánsa a magyar anyagban… Már ezek elegendő bizonyítékot szolgáltatnak a két anyag szoros kapcsolatára, sőt megkockáztatnám, megegyező voltára.”

 

Bartók gyűjtése csak sok évvel a zeneszerző halála után került kiadásra: 1976-ban Magyarországon és Amerikában angolul, majd 1991-ben Törökországban törökül. Magyarul a mai napig nem jelent meg.

A török népek közötti terepmunka a magam 1987-ben kezdődő anatóliai expedícióimmal indult újra. 1988–1993 között Törökországban egy mintegy 1500 dallamot eredményező gyűjtést végeztem, majd azóta is folyamatosan visszajárok. Kutatásom eredményeről több magyar, angol illetve török nyelvű könyvben is beszámoltam.

Bartók korán felismerte egyes pszalmodizáló valamint ereszkedő magyar és török dallamok hasonlóságát. Magam Bartók példáit jelentősen kibővítettem, és megmutattam a legfontosabb magyar és anatóliai sirató formák, a gyermekjáték dalok valamint egyes kisambitusú kétsoros dallamok alapvető hasonlóságát. Az alábbiakban ezekből a magyar és a török népzenében is fontos dallamcsoportokból sorolunk fel néhány példát.

 

Gyermekjáték dalok

A mi-re-do trichordon mozgó, annak középső hangja körül forgó dallam a magyar és az anatóliai gyermekdalok egyik alapvető típusa. Ez a fajta dallam megtalálható más népek zenéjében is, többek között ilyenek a német gyermekdalok vagy a paleo-ázsiai népek zenéje is.

 

Sirató dallamok

A magyar és a török sirató dallamok kisformájának általános szerkezeti leírása szinte tökéletesen megegyezik, és a dallamok finomabb részleteit vizsgálva is erős hasonlóságokat látunk. A so-mi-re-n mozgó sorokon kívül mindkét népnél megtalálhatók a fa-ról (ill. szó’-ról sőt lá’-ról fa-n keresztül) re-re aláhullámzó dallamsorok, valamint a velük többé-kevésbé párhuzamosan mozgó, do-n végződő sorok. Ez a szó-fa-mi-Re-Do magú, kétkadenciás és esetenként járulékos do-ti-la ereszkedéssel bővülő ereszkedő recitatív forma sok anatóliai területen általánosan siratóként szolgál. Ugyanez a dallammegoldás gyakori a rendszerint szintén régies dallamokat tartalmazó menyasszonybúcsúztatók és altatók között is, sőt a siratókat nem éneklő férfiak körében is kedvelt egy belőle meggyőző módon levezethető forma.

 

Pszalmodizáló stílus

A magyar pszalmodizáló stílus alapja egyetlen, dó-re-mi magú dallamtípus.[ix] E mag hangjai dominálnak a főcezúra környékén, a mag fölfelé és lefelé is szimmetrikusan bővülhet egy kis terccel és egy nagyszekunddal. A bővülésnek megfelelően a stílus a középmagasságú illetve ereszkedő első sorú dallamok osztályaira osztható szét, de találhatók példák a magas és a közepes kezdés felcserélhetőségére. A dallam első részében találhatjuk a központi trichord felső kiegészítő hangjait, melyek visszatérhetnek a főcezúra után is, a járulékos alsó hangok pedig a dallam második felében játszanak fontosabb szerepet, előzőleg inkább csak mint támasztóhangok szerepelnek. A dallamok alsó és felső sávjai a központi mi-re-dó sávon keresztül érintkeznek egymással.

Egy nagy anatóliai török dallamcsoportra a magyar stílus fenti jellemzése szinte szó szerint ráillik, noha kisebb eltérések természetesen vannak. A török dallamok első sorában ritka a kétszeres dó-re-mi kezdés, és a VII. fok is kisebb, bár nem elhanyagolható szerepet játszik a stílusban. A pentatónia az általános anatóliai jellegnek megfelelően kevésbé szigorú: a 6. fok ugyan gyakran hiányzik, de a 2. fok szinte minden dallamban előfordul, igaz sokszor csak a dallamok végén, a záróhangra ereszkedéskor. Ugyanakkor a konkrét török dallamokhoz mindig lehetett találni meggyőző magyar párhuzamot.

 

Ennyi zenei hasonlóság láttán felvetődik a kérdés, hogy minek is tulajdoníthatók ezek a közös vonások. Genetikus rokonságról beszélhetünk? Vagy véletlen egybeesések tanúi vagyunk? Esetleg mindenhol, vagy legalábbis sok nép zenéjében előforduló hasonlóságokra bukkantunk?

Nyilvánvaló, hogy a legegyszerűbb formák soha nem érintkező népeknél is egymástól függetlenül kifejlődhetnek, és sokszor valóban ki is fejlődnek. Egy-egy összetettebb, bonyolultabb szerkezetű dallam hasonlóságában pedig néha a véletlennek is lehet szerepe. Ahol azonban nagy tömegű, zeneileg egybetartozó dallam, sőt dallamstílusok közötti hasonlóság mutatkozik, ott valamilyen komolyabb kapcsolatot feltételezhetünk. De miféle, akár közvetett kapcsolat létezik a finnugor nyelvű magyarság és az anatóliai törökség között?

Noha a magyar nyelv finnugor eredetű, az etnogenezis során a finnugor elemhez jelentős török és más elemek is keveredtek, és ezek egyedi ötvöződéséből jött létre a magyar nép. Története során a magyarok sokszor és szoros kapcsolatba kerültek különböző török népességekkel. Mindent összevetve nem csoda hát, ha a magyar kultúra oly sok törökös elemet tartalmaz, ennek inkább az ellenkezője lenne meglepő.

Az is nyilvánvaló, hogy a magyar és az anatóliai török népzene közötti kapcsolat nem az oszmáni korból származik. Ekkor ugyanis igen kevés társadalmi kapcsolat volt a megszálló török sereg és a magyar lakosság között, ráadásul a vegyes összetételű janicsár sereg nem képviselhetett egységes zenei stílust. Vessünk most néhány pillantást az anatóliai törökség kialakulására. Anatólia területén már a Kr.e. 7-6. évezredből származnak leletek, és a területet azóta is különböző kultúrák és népek fel- és letűnése jellemzi. A más népekkel történt összeolvadás, illetve az egyes népek eltörökösödése az oka annak, hogy a jelenkori török népesség nagy antropológiai eltéréseket mutat, mint azt jól meg lehet figyelni Anatólia hatalmas területein is. Ugyanakkor a mai népesség túlnyomó része igen egységes török nyelvet beszél, és töröknek is vallja magát, és a jelenlegi anatóliai népzene mindenképpen komoly, bár az idők során nyilvánvalóan módosuló törökös vonásokkal is rendelkezik. Ugyanez a keveredés lehet a magyarázat arra, hogy miért tér el olyan karakteresen a törökországi népzene a közép-ázsiai török népeknek az egymással természetesen szintén meg nem egyező népzenéitől.

Mindenesetre Anatóliában, akár Kelet-Európában, ‘az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és a dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt’.[xi] Ebben a gazdagságból emelkedik ki néhány jellegzetes magyar és török dallamstílus, melyek egymáshoz nagy hasonlóságokat mutatnak.

 

Írta: Sipos János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.