Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyarság népi hangszerei

2010.07.15

 

 

A magyar népi hangszerek jelentős részét a jó hallású és a zenét kedvelő parasztok általánosan használták, gyakran készítették is. De olyanok is akadnak, melyeket alkalmanként összeállt zenekarok, sőt elsősorban zenével rendszeresen foglalkozók kezén találunk meg.

A magyar faluhoz a középkorban is hozzátartozott a zene és az ének. Zsigmond lengyel herceg 1500 körül Magyarországon töltött hosszabb időt, és egy alkalommal együtt daloló asszonyokat és férfiakat hallgatott meg, míg más esetben cigányok citerán játszottak szállásukon. A XV. század közepén a Bécsi Kódexben a hangszerekről ezeket olvashatjuk: „Az üdőben, melyben hallangatók a trombitának, sípnak és hegedőnek és bozfában alkotott igric készségnek és a zsoltárnak és dobnak szózatát.” De középkori források arról is vallanak, hogy a hegedősök, kobzosok, lantosok, regösök, igricek, síposok járták az országot, és szerszámaikból hol szomorú, hol vidám dallamokat csaltak ki, s ezzel kísérték énekeiket. Amint a középkorban a nemesi osztály és a parasztság műveltsége általában nem állt messze egymástól, úgy minden bizonnyal a hangszerek jelentős része is megegyezett. A fúvóshangszerek közül legegyszerűbbek a különböző sípok, melyeket már a történeti források is mint önálló vagy részhangszereket gyakran emlegetnek: bordósíp, nádsíp, tárogatósíp, töröksíp stb., de ezek és társaik szerkezetét, hangjait ma már kevéssé ismerjük.

A síp, a keleti nyelvjárási területeken a sültű, amit már a XVII. század közepén említenek süvöltyű formában, a nagyon régi ~ sív, „ordít, sír” hangutánzó tőből eredt. Széles körű elterjedtségét nemcsak a nyelvemlékek, hanem az ezeknél is nagyobb múltra visszatekintő, samanisztikus elemeket őrző gyermekversek is mutatják:

Gólya, gólya gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal, dobbal, nádihegedűvel.

                       Sárrét (Bihar m.)

A legegyszerűbb formáit nádból készítették, és ennek a magyar nyelvterületen többféle változata ismert. Az egyik egyetlen, kb. 25 cm hosszú nádszárból készül, melynek egyik végét betömik, a másik végére a nyelvsípot helyezik el. Az oldalára több, általában hat lyukat fúrtak, melyen a dallamot játszották. Készítettek kettős nádsípot, és ezen tanult az, aki később a dudán kívánt játszani. A nádsíp a gyermekversekben, így az alábbi kiszámolóban is előfordul, mutatva annak általánosan elterjedt voltát:

Lementem én a pincébe vajat csipegetni,
Utánam jött édesanyám pofon veregetni.
Nád közé bújtam, nádsipot csináltam.
Az én sípom így szólt: di, dú, dú,
Te vagy az a nagyszájú.

Ez a gyermekvers azt is megörökíti, hogy a sípokba beledünnyögtek, és ezzel festették alá a dallamot. Készítették a sípokat különböző fákból, fahéjból, aminek különösen a pásztorok voltak nagy mesterei. A megfelelő hangokat az ajak mozgatásával, a levegő megfelelő adagolásával idézik elő. Mindebből következik, hogy minden sípnak a hangja, hangterjedelme egyéni.

A síp azonban idővel lejjebb szorult a zeneeszközök ranglétráján, és nagyobbrészt gyermekjáték lett belőle. Helyét a furulya foglalta el. Ennek elnevezése olyan vándorszó, mely feltehetően a vlach pásztorok nyelvéből került át más nyelvekbe. Általában kétféle formája ismeretes: az egyik a hosszú, mely megközelíti az egy métert, öt lyukkal. Ezek közel a végéhez helyezkednek el, így használata közben a fejet erősen fel kell emelni. A másik a rövid változata, melynek hossza 30–60 cm között váltakozik, és oldalára hat különböző nagyságú lyukat fúrnak. Rendszerint jávor- vagy bodzafából készítik maguk a használók. Az első világháború előtt az erdélyi románok, a felvidéki szlovákok faragtak eladásra is furulyákat, melyekkel faluról falura vagy vásárokra jártak.

 

 

 

 Furulyás


A furulya férfihangszer, melyet az utóbbi évszázadban elsősorban a pásztorok használtak, egyedül a maguk gyönyörködtetésére. Tánczenét vele – a csángók kivételével – már sehol sem szolgáltatnak. Mivel a furulyák hangolása különböző, ezért együttes zenekari használatuk már csak ez okból sem lehetséges. Egyébként a pásztorok a hangszerüket, különösen a Dunántúl, sokszor faragták az éppen ott szokásos karcolt vagy domborított díszítményekkel.

A pásztortülköket a szarvasmarha szarvából készítették, ezek inkább jelzésre szolgálnak, igaz, hogy ezek zenei jellegűek. A tülök készítésére a magyar szürke szarvasmarha szarva különösen alkalmas volt, már csak hosszánál fogva is. A kisebb szarvakat rézlemezzel kitoldották. A tülkök rendkívül magas hangúak, és ezért lehetséges rajtuk az alaphangot is megfújni. Ugyancsak ebből következik, hogy a természetes skála négy hangját lehet megszólaltatni segítségükkel. A jelek legnagyobb részben hangutánzók, és azokat a hívogatókat akarják zeneileg megszólaltatni, amikkel a sertést, lovat, szarvasmarhát szokták szólítani.

 

249. Furulyázó öregember

 

 Furulyázó öregember
Váralja, Tolna m.

 

Az egyik legelterjedtebb magyar fúvós hangszer a duda, mely egynagyobb bőrtömlőből és az arra szerelt sípokból állott. A duda szláv eredetű szó, de azt nem lehet meghatározni, hogy honnan is vette át a magyarság, mert az összes környező szláv népeknél az elnevezés és a szerszám egyaránt megtalálható. Régebben, főleg a nyelvterület déli részén, gajdának is nevezték, ami olyan, végső soron feltételezhetően szláv eredetű vándorszó, melyet a vlach pásztorok terjeszthettek el. Elterjedését az is mutatja, hogy a Gajdos családnevet már a XV. század első éveiben feljegyezték. A duda magyar származású neve még a XVIII. században is előfordult: „Muzsika szerszám, mellyel a barompásztorok szoktak élni, melyet tömlősípnak hívnak közönségesen.”

 

202. ábra Kanásztülök.

Kanásztülök.
Gömör m. 1906

 

A duda egyik alkatrésze a tömlő, melynek az a feladata, hogy a két sípot egyenletesen levegővel lássa el. Többnyire báránybőrből, ritkábban kecske- vagy kutyabőrből készítették. A megnyúzott bőrnek csak az első részét használják fel, de az első két lábból is csak egy-egy csonkot hagynak meg. Így a nyakkal együtt összesen három nyílás keletkezik a bőrön. Ezután a bőrt kikészítik, befenekelik, úgyhogy a gyapjas része befelé helyezkedjék el. Majd elkészítik a dudaszerszámokat. Először a fúvót helyezik el, melyen keresztül a levegőt a tömlőbe juttatják, majd következik a mély hangú síp, a bordósíp beszerelése, melyen egy lyuk van. A kettős dallamsípnak 6+1 lyuka van. Mindkettőnek nádból vágott, egynyelvű fújókáját kos- vagy kecskefej rejti. Az Alföldön férfi- vagy menyecskefejű dudák is előfordultak.

A duda régebbi hangolásáról, hangmagasságáról semmit sem tudunk. A századunkban megfigyelteké többféle. Az alaphangjuk F és B között helyezkedik el. A dallamsíp hangsora többnyire mixolyd. Ha ennek első lyukát felnyitják, akkor a nála mélyebb hangot fel lehet emelni egy félhanggal. Ezt azonban ritkán, inkább csak cifrázásra használják. A dudán általában összesen nyolc hang szólaltatható meg.

A XVI. századtól kezdve széltében elterjedt hangszer a duda. A dudást megbecsülték, hiszen például I. Rákóczi Ferenc fejedelem tizenegy zenésze közül 1666-ban csak a trombitás és a hegedűs kapott magasabb fizetést. Az erdélyi fejedelmek közül különösen Apafi Mihály szerette a duda hangját, ha hosszabb útra ment, kedvelt dudásait is magával vitte. A XVIII. században már a nemesi udvarokból kikopott ez a hangszer, és csak a parasztzenekarokban kapott helyet. A múlt század első felében már többnyire egyedül használták, és minden valószínűség szerint ekkor keletkezik az a közmondás: „Két dudás nem fér egy csárdában.” Ez egyben arra is utal, hogy a dudák összehangolása nehéz mesterség, és ritkán lehetett megvalósítani. Alkalmi és rögtönzött táncos összejöveteleken még későbben is táncoltak rá, de a citera, főleg a cigányzenekarok innen is kiszorították. Legtovább a pásztorok őrizték, és közülük kerültek ki a legjobb dudások.

A jó dudást messze földön számon tartották, és pásztori táncnótát is csináltak róla:

Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.

 

 

Dudafej
Kaposvár

 

 Némelyik olyan jól megtanulta, hogy még kerek mondák is maradtak fenn róluk. A Nagykunságban az egyik pusztai csárda dudásáról tartotta fenn az emlékezet, hogy amíg fújta a dudát, a táncoló nem tudta abbahagyni a táncot. Másokról meg azt híresztelték, hogy a mestergerendára akasztották a dudát, és az ott fújta magától a legszebb nótákat. Mikor pedig a táncot abbahagyni nem tudó legények négyen akarták kitenni az udvarra, meg se tudták azt mozdítani. Az ilyen híres dudások is csak megfáradtak egyszer, és arra a nótára kezdtek:

Elfáradtam, öreg vagyok,
A dudámnak békét hagyok.
Fújtam, míg bírtam eleget,
Meguntam az életemet.

203. ábra Duda.

Duda.
Palócföld. 1920-as évek

 

A húros hangszerek közül számos csak peremterületen él, mint például a koboz Moldvában, ahol a román cigányok szomszédságában könnyebben fennmaradt. Maga a szó is valamelyik török néptől, de legvalószínűbben a kunoktól vagy besenyőktől származik, de az is lehet, hogy e népek csak a korábban megvolt zeneeszközt élesztették újra. Általános elterjedését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Magyarországról szólva a XVII. század elején megállapítják: „.…hazámban penig még csak a gyermekek is azt pengetik”. A múlt század második felében még használták: „A koboz egy gitárszerű hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolc húrja van, ezt tollal pengetik, s a zenekarban a nehezen hordozható cimbalmot helyettesíti.” A nyugati területeken tojásdad alakú, vékony nyakú, négy–öt bél- vagy sodrott húrral ellátott zeneszerszám. A játszó jobb kezében, félig ölében tartotta, és bal keze ujjaival pengette azokat. Használatának elterjedését feltehetően a német eredetű lant, hárfa korlátozta, melyek kezdetben sem sokban különbözhettek a koboztól, amit az is bizonyít, hogy időnként annak szinonimájaként fordulnak elő. így többek között Comenius egyik könyvében együtt ír róluk: „koboz avagy hárfa”.

A tambura húros, pengetős hangszer, mely feltehetően délről került a magyarsághoz. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a XVII. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A XVIII. században: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A Duna–Tisza közén a citerával azonosítják, leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, melynek körte alakú testét elöl lemezzel fedik le, melyből a vékony és viszonylag rövid nyak kiindul. Általában négy acélhúrt feszítenek ki rajta, melyek közül kettőn a dallamot játsszák, kettőn a kíséretet. Általában ülve játszottak rajta, úgy, hogy a szerszámot ölükben tartották. Századunkban elsősorban a citera szorította ki.

A tekerőlant, röviden tekerő, újabb nevén nyenyere minden valószínűség szerint nyugatról kerülhetett Magyarországra. Ősét a XVI. században gyakran emlegetett kintornában sejthetjük, mely szó a „verkli” jelentést csak a nyelvújítás során, a XIX. században vette fel. Ez egy tízhúrú zeneszerszámként tűnik elő forrásainkban. Hogy pedig a tekerőlant és a kintorna valami egymáshoz közel álló zeneszerszám lehetett, arra ismét csak Comenius a tanúnk: „Tekerő lant, kintorna: lyra”.

A XVIII–XIX. századi nagy fellendülés után a tekerő a Dél-Alföldön, elsősorban Szentes környékén maradt meg, itt éltek legjelesebb készítő mesterei is. A bonyolult szerkezethez különleges szerszámok, számítások szükségesek, s ezek sokszor családban féltve őrzött titkokként szálltak nemzedékről nemzedékre. A ma ismert példányok többsége négy-, kisebb része öthúros. A húrokat gyantázott kerék szólaltatja meg, mely mind a négy húrt egyszerre dörzsöli, és azokat transzverzális rezgésbe hozza. A hangmagasságot billentyű segítségével szabályozzák. A hangolást „á-ba” végezték, de ezt nem tudták megfelelő módon ellenőrizni, azért a g–c között ingadozott. Általában szerették azt az á-nál magasabbra hangolni.

 

251. Tekerőlantos koldus

 Tekerőlantos koldus
Alföld

 

A szentesi tekerősök háromféle játszási módot ismernek. A halk játszáskor egyenletesen forgatják a kereket, és sűrű cifrázással játsszák a dallamot, amit aláfest a másik három húr erősen zúgó-búgó hangja. A friss vagy recsegős játékmód a tánchoz szolgáltatja a zenét. A recsegő húr alá egy kis fácskát erősítenek, a kereket ritmikus mozdulattal, kis megszakításokkal tekerik. Ez a feszes és cifrázások nélkül előadott dallamot jellegzetesen ritmikussá teszi. Végül a dudát úgy utánozzák, hogy a recsegő húrt egy kis kampó segítségével kikapcsolják. A dallamhangoknál a billentyűt vissza-visszaengedték. Ez az eljárás a duda második sípjához hasonló kíséretet ad.

A tekerő készítői és használói szegény napszámosemberek voltak, akik ezzel inkább csak kiegészítették egyéb keresetüket. Régebben a dudával, későbben klarinéttal vagy hegedűvel párosították, ami a dallamot jól megerősítette. A legutóbbi időben a tekerős többnyire egyedül járt, kocsmákban, disznótorokban, névnapokon szívesen látták, játékát pénzzel, itallal, élelemmel viszonozták. A tekerőn csak férfiak játszottak, de magát a szerszámot gyakran illették női névvel, így többnyire Bözsinek, Katinak becézgették.

Manapság is élő és széles körben elterjedt húros zeneszerszám a citera. A szó eredete a latinhoz vezethető vissza, amit számos európai  nyelv onnan vett át, de pontos eredetét a magyarban nem lehet megállapítani. Mindenesetre későn, csak a XVI. században tűnik fel. A szó latin eredetijét Anonymus krónikája is emlegeti, igaz, nem tudjuk bizonyosan megmondani, hogy milyen hangszer rejtőzhet mögötte.

A magyar nyelvterületen többféle citeraforma ismeretes. Ezek közül legegyszerűbb az úgynevezett vályú alakú, amelyik rendszerint egyetlen darab puha- vagy keményfából készül, olyanformán, hogy annak belsejét kivájják. Általánosan elterjedt változata, amikor az egyik oldalát fokozatosan szélesítik, és így jönnek létre a kölyök- vagy oldalfejes citerák. Ezek fejét régebben díszes faragványokkal ékesítették, lófejnek vagy csigának faragták, újabban csak egyszerűen lekerekítik, mert kevesebben értenek a faragáshoz. A harmadik típus a hasas citera, melynek az egyik oldalán kidomborodó rész van, s ez különbözteti meg az előbbiektől. Ez az osztrák-stájer területről került a magyarsághoz, ahol pengető hangszerként ujjal játszottak rajta, a magyaroknál azonban éppen úgy használják, mint a többit.

A magyar citerák döntő többségét mixolyd hangsorra hangolják. A nagyobb méretű, 70–80 centiméteres citerák alaphangja g körül van, míg a 40 cm nagyságú kisebb példányoké magasabb egy oktávval. Az előbbiek hangsora három oktávot is magába foglal, míg a kisebbeké két, legfeljebb két és fél oktáv. A dallamhúrokon megszólaltatható hangsorok szerint a Felföldön és a Dunántúl a diatonikus citerákat használják, melyeknek kótái vagy rovátkái egy sorban helyezkednek el. Az Alföldön általánosak a kromatikus citerák, melyeknek rovátkáit két sorban csoportosították.

A citerások régebben állva, a szerszámot ferdén tartva játszottak, újabban az is előfordul, hogy kis széken ülnek, és a szerszámot egy nagyobbra helyezik el. A citerás jobb kézben szorítja a verőt, ami lúd-tollból, szarudarabból, újabban celluloid lapocskából készül, míg a bal kezével, a mutató- vagy hüvelykujj segítségével szorítja le az acélból készült húrokat. A citerázást könnyen és gyorsan megtanulták, ezért meglehetősen elterjedt hangszer volt. Általában férfiak játszottak rajta, de helyenként jeles női citerásokat is számon tartottak.

 

252. Citerás

 Citerás
Sándorfalva, Csongrád m.

 

 A citera, amit az ügyesebb fúró-faragó emberek maguk is elkészítettek, csaknem minden házban előfordult. Éppen ezért a kisebb mulatságok a nélkül elképzelhetetlenek voltak, így a kukoricafosztás, a fonó befejezéseként citerára táncoltak. A vasárnap délutáni táncos összejöveteleken is ez volt a legfontosabb hangszer. Téli esténként szívesen hallgatták táncolás nélkül is. Csak az újabb időben kísérleteznek citera-zenekarokkal, amikor a nyolc-tíz résztvevő lényegében ugyanazt játssza, legfeljebb közülük egy-két ügyesebb ritmikus, harmonikus kíséretet játszik.

 

 

Citera.
Nagyszalonta, Bihar m. XX. század eleje

 

A hegedű az utóbbi két évszázadban a paraszt- és az ún. cigányzenekarok legfontosabb szerszáma. Kétségtelen, hogy a középkorban valamiféle pengetőhangszert jelöltek ezzel az elnevezéssel, a XVI. századtól kezdve már mint vonós hangszer ismeretes. Egy XVII. század végi utazó csodálkozva jegyzi meg: „A magyar hegedűsök egészen sajátságos módon kezelik hangszerüket: vonásuk igen hosszú, nyújtott, olyféle rángatásokkal, melyeket más nemzetbéliek nem tudnak.” A hegedű Magyarországon is, az általános európai fejlődést követve, a XVIII. század végétől kezdve egyre inkább megközelíti mai formáját.

A cimbalom a magyarban egy, a latinból származó, Európa jelentős részén elterjedt vándorszó. Ez eredetileg harangjátékot jelentett, de a magyar nyelvben már a XV. században húros ütős hangszer nevéül szolgált: „Énekeltek istennek cimbalomokban” – írja róla az egyik magyar kódex, tanúsítva, hogy e korban még az egyházi zenében kapott helyet. 1596-ban azt említik: „ …nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s tele torokkal énekelnek hozzá.” Ez egy nagyobb, trapéz alakú érchúros szerszám, amit fém- vagy fapálcákkal vertek. A XVII. században már széltében elterjedt, majd a következő század végétől kezdve a magyar zenekarok nélkülözhetetlen tartozéka.

A fenti magyar zeneszerszámok nagyobb részét nem egyedül, hanem zenekarokban használták már a középkorban is. Ezek összetételére a nagyon is szórványos feljegyzésekből csak következtetni tudunk. Az egyik, XVI. század elejéről származó kódex azt írja, hogy Szent István halála után (1038) „Magyarországon hegedülést, sípolást, dobolást, táncot megtiltották lenni”. Ezek feltehetően együvé tartoztak. Egy másik, hasonló korból származó kódex a táncra „hegedűst, lantost, dobost, cimbalomost” keres. 1563-ban az egyik jeles kálvinista prédikátor szemére veti híveinek: „Hegedű, lant, síp és dob vagyon a ti lakodalmotokban, és nincsen vége az lantolásnak, hegedülésnek, dobolásnak.” A következő század végén arról panaszkodnak: „Isten jajt kiált azoknak, kiknek lakodalmukban vagyon hegedű, lant, síp dob és bor.”

A XVII. század végén egy külföldi utazó leírt egy főként vonós hangszereken játszó parasztzenekart. Megállapítja, hogy bármennyien is vannak a zenekarban, a nótát az első diszkanttal ugyanazon a hangon és nyolcadban, melyet kontrának neveznek, húzzák. A hegedűzőket segíti a duda, mely folytonosan búgva jól kíséri a dallamot. A XVIII. század közepén Czinka Panna (megh. 1772) alakítja meg – tudomásunk szerint – az első mai értelemben vett cigányzenekart. Maga a prímet játszotta, amit egy kontrás, egy bőgős és egy cimbalmos kísért. Úgy látszik, hogy az évszázad végén már újra bővülnek a zenekarok, amint arról egyik költő sorai tanúskodnak.

Hárma hegedűjét füléhez illette.
Cimbalmos cimbalmát térdére rátette.
Bőgőjéhez egy vén magát görbítette.

1823-ban pedig ezt olvashatjuk: „Nevezetes tulajdona a magyar muzsikának, hogy közönségesen négy eszköz által gyakoroltatik, úgymint: két hegedű, egy bőgő és egy cimbalom, noha ezek mellett az újabb időkben többféle fúvóeszközt is hozzáalkalmaznak.” Valóban a bőgő, gordon, brugó „nagy hegedű” csak a XVIII. század második felében jelenik meg Magyarországon, és ettől kezdve fokozatosan szorítja ki a dudát, melynek szerepkörét átveszi. Ugyanekkor jelenik meg a klarinét is, melyre a fentebbi forrásunk utal.

 

253. Zenészek lakodalmas menetben

Zenészek lakodalmas menetben
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

 

 

 Gardonozás
Gyimesközéplok, egykori Csík m., Románia

 

Zenészek lakodalomban, hegedűvel és ütőgardonnal
Gyimesközéplok-Görbepataka, egykori Csík m., Románia

 

A parasztzenekarok, különösen az archaikus vonásokat jól konzerváló Erdélyben, szinte napjainkig megőrizték rendkívül egyszerű összetételüket. A csíki székelyeknél hegedű és gordon alkotott egységet,  a palócoknál a dudához hegedű, később klarinét járult, a Dél-Alföldön a tekerőt klarinét kísérte. Már összetettebb a mezőségi Szék (Kolozs m.) három tagból álló bandája: hegedűs, brácsás, csellós. A hegedűs a dallamot játssza, a brácsás a harmóniát, a csellós rendszerint a harmóniák basszusát, ritkán a hegedűvel uniszónó a melódiát. A brácsás hármas fogással előállított hangzatokat szólaltat meg, melyek csaknem mindig dúrhármasok.

Nagyjából ennek kiegészített és megnagyobbított változatai napjainkban is az ún. cigányzenekarok. Az első hegedűs, a prímás játssza a dallamot, egy vagy két brácsás csatlakozik hozzá. Mindezt kiegészíti a nagybőgő, ritkábban a kisbőgő. A klarinét a legtöbb esetben éppen úgy elmaradhatatlan része ezeknek a bandáknak, mint a ma már nem térden tartott, hanem lábakra állított cimbalom. Mivel az utóbbi évtizedekben a cigányzenészek közül sokan végeznek zenei iskolákat, így általában közelebb kerültek a magyar népzene régi és új rétegéhez.

forrás:Balassa-Ortutay

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.